MANÓ VAGYOK. PERSZE CSAK AZ ISMERÕSÖKNEK. EGYÉBKÉNT MANÓ NÉNI. NA NEM MINTHA TIZENHAT ÉV OLYAN NAGY IDÕ LENNE. MÉG MOST IS UGYANÚGY MEG LEHET GYURMÁZNI, MINT KÖLYÖKKOROMBAN. MELYIK MATRÓNA MONDHATJA EZT EL MAGÁRÓL – BERECZKI ZOLI VÁLASZTOTT ENGEM, ÉS SZÜLETÉSEM ÓTA VELE VAGYOK.
Emlékszem arra a kis alomra, ahol sok társammal együtt vártuk a gazdáinkat. Az eladott kiskutyák már biztonságban feküdtek mellettem, én voltam az utolsó, akit senki nem vett meg. Zoli egészen véletlenül épp engem nézett ki. Persze ott rögtön el is tűntem, és Zoli mamájának a ridiküljében találtak meg indulásra készen. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
Azt hiszem, Zoli miattam nem volt túl jó tanuló. Ugyanis ahogy hazajött az iskolából, rögtön elvitt sétálni. Néha csak este, sötétedés után értünk haza. A Rottenbiller utcában laktunk, de szerencsére, amióta gazdám feleségül vette Szinetár Dórát, már a budakalászi kertünkben futkározhatok. Persze csak egy idős kutyához méltóan. Közel lakik Zoli apósa és anyósa. Először félve fogadtak, nekik ugyanis korábban két igen izgága kutyájuk volt, akik összetúrták a kertet, alig lehetett velük bírni. Megijedtek, hogy egy kutyás pasi érkezik a családba. Aztán találkoztam Hámori Ildikóval és Szinetár Miklóssal, és egy idő után már ők kérdezték Zolitól, hogy nem hozna- e magával engem is. Hát lehet nekem ellenállni – Megkezdődött a családi babusgatás. Azóta, ha Zolinak dolga van, valaki mindig vigyáz rám. Szinte vetekednek értem. Ritkán maradok egyedül, olyankor aztán jókat szundizok, néha még arra sem ébredek fel, hogy megjön a gazdám.
Amióta kertes házban lakunk, picit szigorúbbak hozzám. Például nem mindig léphetek be a szobába, és nem ugorhatok fel a díványra. Csak a letakart kerti bútoron pihenhetek. Nem baj, úgyis mindent kikövetelek magamnak. Ha nem engednek be, ások az ajtóban egy lukat magamnak, végül úgyis bejutok. Nem rágom az asztalt meg a papucsokat, kiválasztok egy kis helyet, és ott elvagyok.
Ifjú koromban majdnem Jászai-díjas lettem. Zoli Pécsett játszott a Fame című musicalben. Én voltam benne a kiskutya, akit egy tanár elkoboz az egyik diáktól, de én nem értem be ennyivel. Éreztem, hogy több van bennem. A darab egyik utolsó jelenetében volt egy igen megrendítő mondat. „A most következő dalt egy nagyon tehetséges diák írta, Carmen Diaz, ő már nem lehet közöttünk. Hallasz minket, Carmen?” Erre én elkezdtem eszeveszettül ugatni. Nagyon jól sikerült, a közönség harsányan hahotázott. Nem is értem, hogy ezek után miért nem hívtak többé szerepelni?
Zoli egyébként írt a koncertjére egy dalt, ami már előadása előtt nagyon sikeres lett. Ezért úgy döntött, hogy készít egy szólólemezt, az elmúlt öt év új dalaiból. Tavaszszal remélem én is ott leszek a lemezbemutatón.
Zoli azt mondja, szerinte tíz év múlva neki már nem lesz kutyája. Én voltam az első, és talán az utolsó az életében. Persze, ha a kisgyereke könnyel a szemében azt mondja majd, hogy: Apu, vegyél nekem egy kiskutyát… ki tud majd ennek ellenállni – Én ezt már most megbocsátom neki.
Hozzászólások