Régen meghalt neves építész-édesapja, idősebb Janáky István – nyitotta meg – ifjabb Janáky István kiállítását nemrég a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban. Az ifjabb Janáky maga kérte fel gyermekei munkásságát onnan a távolból is szemmel tartó édesapját – aki annak idején például a Palatinus strandot is tervezte – , nyissa meg az épületfotókból, rajzokból álló kiállítást. Aztán fel is olvasta engedelmesen a szeretetteljesen korholó szavakat.
Régen meghalt neves építész-édesapja, idősebb Janáky István – nyitotta meg – ifjabb Janáky István kiállítását nemrég
a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban. Az ifjabb Janáky maga kérte fel gyermekei munkásságát onnan a távolból
is szemmel tartó édesapját – aki annak idején például a Palatinus strandot is tervezte – , nyissa meg az épületfotókból, rajzokból álló kiállítást. Aztán fel is olvasta engedelmesen a szeretetteljesen korholó szavakat.
Ifjabb Janákynak ez a gesztusa éppen olyan szemérmesen érzelemmel teli, mint az építményei. Több nevezetes személynek, például Ragályi Elemér operatőrnek, a gyógykészítményeiről híres Béres-családnak, vagy Ákosnak, a népszerű énekes-előadónak
is tervezett már. Családi házai, bár látszólag szelídek, mégis tele vannak szenvedéllyel. Egyszerűek, ugyanakkor érződik bennük
a bonyolultságból indult letisztulás. Janákyt mintha nem érdekelnék korok, stílusok, divatok, folyamatosan építi a magáét. Érezhető élvezettel használja a saját nyelvét, és különös módon mégis mindig korszerű. Csak a nagyon figyelmes és hosszas szemlélődés képes felderíteni azt a keskeny ösvényt, amelyen Janáky István
az építészet mai dzsungelében jár.
Ifjan, a hódmezővásárhelyi polgári örökségtől és a nagy építész apa súlyától terhelten inkább szabadulni akart a hagyományoktól, és a divatosabb, modernista irányzatok felé fordult. De ahogy tágult a világa, és felfedezte a Bauhaus szigorúságával, a modern építészet gyakran sivár produktumaival szemben élő és lélegző lágyabb, emberibb, talán mediterránabb architektúrát, és ahogy megismerte például a holland Berlage vagy Dudok építményeit, amelyeket a szakirodalom – a másik modern” kifejezéssel jellemez, úgy változott az ízlése, meggyőződése. És ez segített kialakítani
a saját nemesen egyszerű, de a múltat is magába örökítő építészeti gesztusrendszerét.
Nem ellentmondás, inkább egy játékos elme meg-meglódulása, hogy az egyszerűség bajnoka időnként korát megelőző, igen komplikált ötletekkel is előrukkol. Õ volt az, aki annak idején a sevillai világkiállításra a nevezetes – Lepkeházat” tervezte, és Herner János irodalomtörténész ötlete nyomán ő konstruálta azt a bizonyos – Időkereket” is, amely jövő tavasszal talán tényleg megvalósul a budapesti Városligetnél.
Elképzelem ifjabb Janáky István építészt, amint X formában szétterpesztett karokkal és lábakkal – mint egy bohókás, szokatlanul joviális testű Leonardo da Vinci anatómiai illusztráció – a saját maga által konstruált időkerékbe zárva, őrjítő lassúsággal forog előre a kiépített pályán a Dózsa György úton, hogy kipróbálja az időt. Ugyan mit érezhet, amikor feje a földön, lába
az égnek, és különféle időpontokban, különféle szögekből bámulja némán a zagyva világot – Mindenesetre, amikor letelik az idő
és a táv, s a kerék visszafelé indulna, Janáky pontosan ugyanabban az állapotban, ahogyan annak idején bekászálódott, kipattan
a szerkezetből. Nem fog rajta az idő. Nem kócolódott össze, nem kell leporolnia magát, szemüveges hunyorgásának és szelíden akaratos gondolatainak létezésében rendíthetetlenül továbbsétál. Nem liheg, nem ambicionál, nem törtet. Mintha építményeit is egy könnyed, de jól eltalált csuklómozdulattal hozná létre. És ahogy a világ egyre bonyolultabbá, egyre zajosabbá válik körülötte, ő annál egyszerűbb, annál puritánabb lesz. Dacol – Vagy csak védekezik?
Egy Janáky-ház a hegyoldalban
A neves szociológusnő egy éven át nem volt képes beköltözni a Budapest közeli hegyoldalban álló, Janáky István által tervezett új házba, mert lelkiismereti dilemmát jelentett számára, hogy – túl szép és tökéletes” az új ház. Nem tudta elképzelni, hogy éppen ő – aki a társadalom perifériájára szorult emberek életével foglalkozik és pontosan látja, milyen körülmények között élnek ma családok milliói – mivel érdemelte ki, hogy ilyen módon lakjon. Végül az orvos férj érvei és a ház vonzása,
a sokszori ismerkedő látogatás elcsábította.
Az igazsághoz tartozik persze, hogy e dilemma ellenére – szenvedélyes asszony és erős egyéniség lévén – végigharcolta az építkezést a szintén erős egyéniség Janákyval. Abban nem volt közöttük vita, hogy pontosan ilyen egyszerű vonalú, nagyjából fekvő téglatest formájú, kőből-fából épült mediterrán jellegű építmény kerüljön a nagyon jó adottságokkal rendelkező hegyoldali telekre. Inkább a méretek okoztak konfliktust, mert a házaspár – minthogy felnőtt gyermekeik már külön élnek – ezúttal egy kisebb, testhezálló házat szeretett volna magának és a férj velük élő édesanyjának. A belső elrendezés részleteiben csaptak össze időnként, mert az építőművészt a háziasszony szerint elsősorban az esztétikai szempontok, az – isteni arányok” vezették, míg ők saját, megrögzött igényeiket és a napi praktikum követelményeit tekintették elsődlegesnek. Ugyanakkor az a kérdés is rendre felmerült, hogy az építész mindenképpen előnyben van, mert ő – síkban is lát”, míg a megrendelők nagy része kevéssé tudja elképzelni a megrajzolt tervek alapján a készülő házat. A látogató viszont most elégedetten nyugtázhatja: érdemes volt harcolni, kompromisszumokat kötni, és olykor engedményeket is tenni mindkét oldalon, hiszen az eredmény elragadó.
Talán fura megfogalmazás, de ez a ház pontosan akkora, mint amekkorának itt lennie kell. Nem terpeszkedő, nem uralkodó a hegyoldalon, viszont súlya, szava, méghozzá erőteljes és meleg szava van
a többi építmény között. Janákynak talán egyik legfontosabb építészi erénye (még a jó építészeknél is ritka adottság, az építtetők többsége pedig laikusként alig gondol erre), hogy képes megérezni, mekkora az
a tömeg, amely arányosan illeszkedik a tájba, a környezetbe, és amely a lakók külső-belső méreteinek, igen, személyiségük karakterének és életének is megfelel. A ház tagolása is harmonikus amellett, hogy egyszerű és nyugalmat árasztó, helyenként emeleti terasszá formált garázstető és üdítően aszimmetrikus ki-és beszögellések törik meg az egyhangúságot. A földszinten védett, a házba ékelődő, a pinceszinten pedig nyitott, a kertbe simuló terasz végképp beágyazza a hegyoldalba ezt az építményt, és a nem túl nagy kertet is a tőle nem messze kezdődő erdő természetes folytatásaként láttatja.
A szabályosan szabálytalan kövekkel,
a fabetétekkel és -ablakokkal pedig, amelyekből a ház felépül, Janáky egyszerűen belopta az időt a maga építményébe.
Oldalról, a bejárat felől bájos, középkori háznak látszik egy római sikátorban, a kert sarkából a harmincas-negyvenes évek letisztult szemléletű villája, egy másik szögből pedig huszonegyedik századi mediterrán luxusbirodalom Capri oldalában. Szemérmes tobzódásával tudtunkra akarja adni, hogy ebben a házban bizony benne van a múlt, a jelen és a jövő.
A szobák elosztása egyszerű. A terek finoman kiharapnak egymásból, tágulnak, illetve szűkülnek, lehetővé teszik a családi és társas együttléteket és a teljes szeparálódást is.
Valamennyi helyiségből a környező szépséges táj más-más képkivágatában lehet gyönyörködni. A földszinten kapott helyet a konyha-ebédlő-nappali komplexuma és a ház urának dolgozószobája, az emeleten
a hálószoba, a háziasszony dolgozója, és egy külön bejáratú kis lakás, amelybe a nagymama bármikor beköltözhet. Az alagsorba pedig a mosó- és kiszolgáló helyiségek kerültek, valamint egy kis medencével is kiegészített kondicionáló tércsoport. Fürdőszoba és vécé természetesen mindegyik szinten van.
A barátságos hangulathoz hozzátartoznak olyan, építészi ötletből származó további finomságok is, mint például az ebédlőasztal fölötti nagyméretű, üvegezett bevilágító, vagy a gyönyörű tölgy- és fenyőfából készült lépcsők, ajtó- és ablakbetétek. De nem lehet tagadni, hogy a berendezéssel a háziak is hozzátették a magukét.
Bátran kezelik a stílusokat, színeket, és ez a kedves szabálytalanság mindig ízléses, a szabadság jó érzését adja. Az ebédlőben egy szép, régi szecessziós garnitúra áll,
a nappali viszont már modern, és a csináltatott polcon helyet kapott a házigazda különleges jazzfigura-gyűjteménye is.
Amikor az ember távozik innen, és még egyszer visszanéz, az az érzése támad, bármit mond vagy ír majd erről az építményről, firkászi hiúságát nem elégítheti ki. Hiszen csak illúzió az, hogy szavakkal képesek vagyunk megragadni a tárgyi teremtés lényegét. Janáky építményei könnyebben szabadulnak az ítészek, hírlapírók rájuk vetett béklyóiból, mint a legendás szabadulóművészek a kötelékeikből. Csak megrázzák magukat, és ott állnak, valahogy öröktől fogva, a hegyoldalban vagy a platón. Szűkre húzzák a szemüket, szinte mosolyognak, mintha azt súgnák: Mondtál valamit –
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások