A kormányzati negyedre kiírt pályázat igazolta, hogy elfogytak Budapesten az erre a célra alkalmas átütő területek – állítja Budapest egykori főépítésze, aki tagja volt a bíráló zsűrinek. Még nagyobb baj, hogy kevesebbet foglalkozunk a megüresedő Belváros jövőjével, mint a vitatott létjogosultságú felhőkarcolókkal.
Budapest jövője remek témája lehetne annak a nemzetközi városépítészeti biennálénak, amelynek június végén a város ad otthont. A meghívott előadók és a külföldről is szép számban érkező érdeklődők azonban nem kifejezetten a magyar fővárossal foglalkoznak majd, bár a résztvevőket tucatnyi szakmai túra keretében végigvezetik a legizgalmasabb helyszíneken, például az óbudai gázgyárban vagy a Wekerle-telep területén. A programsorozat hazai szervezője, a Magyar Urbanisztikai Társaság vezetői igyekeznek majd sok jó ötletet gyűjteni a város jövőjével kapcsolatban.
Egyelőre szomorú a helyzet: szinte semmi nem tartja kordában a befektetőket, évek óta jószerint bármit és bárhová lehet építeni Budapesten, ahol az önkormányzatok gondolkodása megáll a rendezési tervnél – állítja Aczél Gábor, az urbanisztikai társaság elnöke, volt budapesti főépítész, és Lukovich Tamás, a társaság alelnöke. Szerintük félő, hogy az ellenőrizetlen folyamatok tovább gy űrűznek, hiszen ott van például a Belváros, ahonnan hamarosan elköltözik az államapparátus, miközben a városrész jövőjéről még az építészek sem beszélgetnek. A kormányzati negyed terve sem része a szakmai közbeszédnek, noha egy akkora beruházásról van szó, amilyen százévente van csak egy város életében. A hasonló nagyságrendű ingatlanfejlesztéseket másutt tíz-tizenöt évig érlelgetik, csiszolgatják, vitatkoznak róla szakemberek és civilek, miközben nálunk az állítólag pillanatokon belül elinduló, de mindenképpen szoros határidővel kitűzött munkálatok kapcsán az építészek egyelőre nem szólaltak meg érdemben. Persze még nincs miről vitázni, hiszen a helyszínen kívül mást nem tudni. Vitatkozik azonban a szakma a toronyházakról, amelyekből akár három-négy is megépülhet néhány éven belül. És ugyancsak izgalmas kérdés lenne, hogy vajon mi lesz a felszabaduló MÁV-területekkel úgy húsz év múlva – figyelmeztet Aczél.
Budapest jövőjének a jelenben kellene eldőlnie, de félő, hogy – amint arra a múltban számos példa volt – határozott önkormányzati fejlesztési elképzelések hiányában az ezután megépülő épületek a magántőke többé-kevésbé spontán elképzelései alapján nőnek ki a semmiből. Az utóbbi majdnem két évtizedben Budapest már felélte a tartalékterületeit, amelyekre egykor a világkiállítást tervezték. Csepelen megvalósul a szennyvíztisztító, amely miatt az északi szigetcsúcs töredéke maradt beépíthető, a pesti Duna-partra lakások és kulturális intézmények épültek, a XIII. kerületet is birtokba vették a lakberuházók. Tíz-tizenöt éve voltak üres területek, de nem volt hozzá koncepció, most meg lennének projektek, de nincs azokhoz ideális helyszín. Aczél Gábor szerint a kormányzati negyed terézvárosi területe sem az, inkább egy kényszermegoldás, a szóba jöhetők közül az egyik legelfogadhatóbb.
A városba tervezett, több beruházó, illetve bank által megépíteni szándékozott felhőkarcolók, illetve toronyházak kapcsán az urbanisztikai szakemberek szerint félő, hogy újabb torz megoldások születnek. Aczél Gábor szerint a toronyházak építését nem indokolja a helyszűke, a beruházók extraprofit-igénye sem különösebben méltánylandó dolog, legfeljebb az építészeti megfontolás, az építészeti hangsúlyok megjelentetése a városban, az lehet ilyen. Aczél egyébként nem felhőkarcoló-ellenes, az ő ötlete volt a csepeli szigetcsúcs beépítése is felhőkarcolókkal. Lukovich szerint azonban az immár 500 négyzetkilométeren elterülő Budapesten indokolt lehet, hogy három-négy, gondosan megválasztott helyen legyenek toronyházak.
Az urbanisztikai társaság vezetői szerint Magyarországon óriási tévhit, hogy az európai uniós forrásokból a fejlesztési igények jelentős részét meg lehetne valósítani. Bár számos külföldi és néhány hazai példa is van rá, valamiért nálunk nem terjed a köz- és magánszféra összefogása. Aczél Gábor, aki a ferencvárosi, több díjjal elismert város-rehabilitáció egyik kitalálója volt, úgy látja, az ingatlanfejlesztést és a városfejlesztést nem különítik el okosan. A középső Ferencváros az egyik aktuális jó példa rá, hogy a két terület szépen szétválasztható, ott csak az ingatlanfejlesztést bízták a vállalkozóra. A várostervezői szakma legnagyobb deficitje Lukovich szerint éppen az, hogy hiányoznak a másutt jól működő technikák. Alkut kellene kötni a befektetőkkel, mint azt másutt is teszik, például úgy, hogy akkor engedélyeznek például egy nyolcszintes irodaházat, ha annak pincéjében vagy fölső emeletén színházat, vagy más, a belvárosi árakat megfizetni nem tudó közszolgáltatásnak ad helyet a fejlesztő. Ezt a fajta, akár pénzben is megváltható fejlesztési hozzájárulást több országban már évtizedek óta alkalmazzák, miként az övezeti átsorolás és infrastruktúra fejlesztés révén extraprofithoz jutókra kivetett értéknövekedési adót. Magyarországon ezt elvetették, holott az ellenkezője működik, vagyis ha kár éri a beruházót, azt bevasalja az államon. A várostervezők nem befektetőellenesek, csupán azt szorgalmazzák, hogy a mindkét félnek előnyös eszközökkel kordában kellene tartani, vagyis szabályozhatóvá tenni a fejlődés irányát.
A szakmán belüli problémákra rávilágít az a tény, hogy a magyar építészek alig indulnak külföldi pályázatokon, sőt, mint kiderült, csak a töredékük beszél idegen nyelvet. A város jövőjét meghatározó ügyekben pedig fontos lenne rendszeres párbeszédet folytatni, de ez igen nehéz a beruházói igényeknek kiszolgáltatott, nem ritkán egymás alá ígért árakkal versengő szakmán belül.
Hozzászólások