Együtt élünk a lakásunkkal

Kelemen Barnabás és Kokas Katalin hegedűművészek, akik fiatal koruk ellenére ott vannak a világ élvonalában. Mindketten elnyerték (többek között) a Liszt Ferenc-díjat, Barnabás pedig birtokosa a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének, idén pedig Kossuth-díjas lett.

Barnabás szülei a Liszt Ferenc Kamarazenekarban játszottak, anyai nagyapja pedig Pertis Pál, világhírű prímás volt. – Ilyen családba születve aligha lehet az embernek más útja, mint a zene – mondja Barnabás. – Amióta eszmélek, mindig hegedűs akartam lenni, és már négyéves koromban tanulni akartam. El is vittek Baranyai Valériához, aki azt mondta, túl rossz gyerek vagyok, várjunk még egy évet. Vártunk. Ugyanez volt az ítélet, de akkor már alkalmasnak gondolt arra, hogy szolfézst tanuljak, egy év múlva pedig már hangszert is adtak a kezembe. Tizenegyéves voltam, amikor felvettek a zeneakadémiára, és én akkor már teljesen beleszerettem a színpadba. A koncerteken felszabadulok, s nagyon tudok önmagamra és másokra koncentrálni. Hegedűsként olyan csodákhoz kerülök közel, mint Bach vagy Mozart zenéje, s ez nagy felelősség: egyrészt a teljes befogadásé, másrészt, hogy miként közvetítem ezt az engem hallgatók felé. A feleségem, Kati, tökéletesen érti ezt, hiszen ugyanúgy érzünk, gondolkodunk. Tíz éve vagyunk házasok, van két gyermekünk. Számomra az otthon, a család a legerősebb kötés, a velük töltött idő gazdagabbá tesz. Soha nem akartam magányos művész lenni, akinek az életét csakis a zene tölti ki – úgy érzem, az ilyen ember előbb-utóbb olyan mély magányba süllyed, hogy már nem lesz képes átengedni önmaga szűrőjén mindazt, amit meg akar mutatni.

Mi organikusan együtt élünk az otthonunkkal. Tudjuk, hogy lennének átalakítandó dolgok, és tervezzük is, de már most sír az egyik szemem, ha a felújításra gondolok. Ez a lakás együtt vibrál velünk, minden tárgynak története van, érzelmek kötődnek hozzájuk. Jó ide hazajönni, főként a hosszú utazások után, a szállodaszobák sivár eleganciája után, a sok idő után, amit külön vagyok kénytelen tölteni a családomtól.

Kati kaposvári, és hasonló sorssal rendelkezik. Az ő szülei zenepedagógusok, a Kokas családban van egy mondás: Mi lélegzünk, és zenélünk. – Én is majdnem hatéves voltam, amikor már hegedűtanárhoz jártam – meséli Kati. – Az öcsém is tanult zenét, de ő nem lett hivatásos, Dóra húgom azonban igen. Amikor két éve megalakítottuk a Kelemen vonósnégyest, rá is számítottunk, ő a csellista a zenekarban, Barnabás a primárius, én javarészt brácsázom, s velünk van még Homoky Gábor, a szekund hegedűs, aki (nem mellesleg) a tanítványom is. Megnyertünk már két nemzetközi versenyt, az egyiket Ausztráliában, a másikat Kínában, és készülünk a harmadikra, amelyet júniusban rendeznek.

Kati ugyancsak tizenegy évesen lett a zeneakadémia hallgatója, sőt, egy osztályba jártak, sőt, egy padban is ültek Barnabással. – Tizennyolc évesek voltunk, amikor egyértelműen kiderült számunkra, hogy mi egy pár vagyunk – folytatja Kati. – Én akkor már ösztöndíjjal Kanadában tanultam, egy darabig távkapcsolatban éltünk, de aztán otthagytam csapot-papot, ösztöndíjat és Torontót, mert tudtam, nekem itthon van dolgom.

„Gyermekeink, a négyéves Gazsi és a kilenc esztendős Hanna már a hangszerekkel élnek együtt, ahogyan egykor mi is. Nekik is nagy ajándék lesz, ha elkészül a tetőtéri zeneszalon.”

Kati és Barnabás vidéken képzelte el közös otthonukat, búbos kemencével, meszelt falakkal és tornáccal. – E helyett – racionális okokból – a Király utcában lett egy apró lakásunk, majd megvettük ezt, ahol ma is élünk. A látható szépségeken kívül nagy előny, hogy van még egy százhúsz négyzetméteres üres tetőterünk, amelyből egy zeneszalont szeretnénk majd létrehozni, amely egyszersmind a műhelyünk is lenne. Én imádom az otthonomat, nem vágyom már búbos kemencére, ezt itt, ami folyamatosan körülvesz, szeretném még lélegzőbbé tenni.

{gallery}images/stories/hiressegek/egyutt_elunk/f1{/gallery}

egy kis Provance

A konyha az, amely az egész lakásban Kati számára a legjobban lélegzik. A zöld gránit munkapultot rusztikus szekrényelemekre ültették. A vaskos parasztasztal a legtöbbször nincs leterítve, hiszen sok időt töltenek itt a gyerekek, gyurmáznak, festenek, és ha van idő, Kati is beszáll az alkotásba. Így készültek a bájos, festett, üveg lapocskák, amelyek a vaskos gerendákon lógnak, s ez a tere a családi vacsoráknak, beszélgetéseknek is. A búbos kemence feelingből az elszívó kiképzése maradt meg, a pult fölött pedig széles fa polcok adnak helyet a konyhai eszközöknek és sok-sok teásdoboznak. Mindezt remekül egészítik ki a fa tálak, a fonott kosarak – erősen figyelnek arra, hogy természetes anyagokkal vegyék körbe magukat.

dobogón

A tetőtérből adódóan fő szerephez jutottak a gerendák – amelyeket gondosan kiemeltek –, és adta a tér azt is, hogy létrehozzanak egy olyan dobogót, amelyen remekül lehet hancúrozni a gyerekekkel, olvasgatni, zenét hallgatni. A dobogót míves szőnyegek fedik le, és helyet kaptak a kényelmet szolgáló párnák is. A szépséges fotelt Kati szüleitől kapták – felújítva! – nászajándékként, és a ház asszonya azt tervezi, hogy egyszer ilyen ülőalkalmatosságok veszik körül a majdani étkező asztalát. Bársonyosan meleggé és meghitté teszi a falra függesztett perzsaszőnyeg is a kuckót, egy kis ázsiai hangulatot teremtve, amelyet a házaspár nagyon szeret.

„A félköríves íróasztalt a gyerekek is használhatják, most éppen ezer darabos puzzle készül itt.”

vibráló élettér

A nappali üde színfoltja az aranyszínű ornamentikával díszített piros bőr ülőgarnitúra, amelybe jó belesüppedni. A hajóládát, amely asztalként szolgál, még akkor vették, amikor nem volt lakásuk, egy ideig Barnabás szüleinek a garázsában várakozott. Rajta a tálca marokkói, csak úgy, mint a kanapé fölött lógó, finom megmunkálású tükör, amelyet Kata kapott egyik születésnapjára. Az ülőgarnitúrát hívogató és hatalmas párnák teszik még kényelmesebbé, az indiai és marokkói minták pedig egzotikussá. A nappali szerves része a kis komód, amelynek ajtaja fa pálcákból áll – szemet gyönyörködtető. A könyvespolcot is ehhez igazodóan alakították ki, az alsó része hasonló kiképzésű. És volt még egy fontos szempont is a polc építésénél – helyet kellett találni a hatalmas afrikai maszknak, amely mindkettőjük kedvence. Előtte pedig nagyon összetartozó Barnabás Kossuth-díja és a csodás ametiszt barlangocska.

Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!