Évtizedek óta a magyar képzőművészet követeként járja a világot Konok Tamás: Párizsban, Zürichben és a tengerentúlon, az Egyesült Államokban is elismert festőművészként tartják számon. Árnyas fák szegélyezte budai utcában, fényárban úszó, hatalmas teret átívelő műteremlakásában találkozom vele, ahol ma is nap mint nap ecsetet fog. Mint mondja, a festészet számára a boldogság egyik forrása.
Vendéglátónk egy háromszintes, a kilencvenes évek elején átépített házban fogad: az alagsorban az eddig elkészült alkotások várakoznak, hogy kiállításra kerüljenek, vagy új gazdára, gyűjtőre találjanak. Az első szinten található a konyha egy üveges, kertre néző télikerttel, a hálószobák és a nappali a felesége, Hetey Katalin által készített szobrokkal és a művész rajzaival díszítve.
Amint felérünk az emeletre, látjuk, hogy az igazi vizuális meglepetés itt vár ránk. Kitárul a tér: a plafonon fagerendák futnak végig, a műterem végébe vezetik a szemet. A méretre készített, inkább funkcionálisnak mondható bútorzat nem tereli el a tekintetet a hatalmas méretű absztrakt festményekről. Van itt egy nagy asztal székekkel, fiókos szekrény a vázlatoknak, rajzoknak, munkaasztal ecsetekkel, festékekkel. Jó érzés a műterem hatalmas terében sétálni. Az ablakból a kert egy-egy részletét, a távolban pedig a századfordulón épült vadászkastélyt látni. Az ablak alatt egy eredeti tonett hintaszék billeg. „Ebben a székben még a dédnagyanyám üldögélt, akit serdülőkoromban meg is festettem” – meséli a művész. „Tőle örököltem ezt az egyszerűen szép bútordarabot, s én is beleülök néha, ha fáradtnak érzem magam. Saját korában rendkívül nyitott érdeklődésű hölgynek számított a dédanyám: Tompa Mihály volt a keresztapja, Liszt Ferenc koncertjeire járt a Várszínházba. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt. 1841-ben született: talán nehéz belegondolni, hogy mennyire távol és mégis közel volt hozzám a romantika kora.”
{gallery}images/stories/verysimple/ecsetek{/gallery}
Hogy miért ennyire puritán a műterem berendezése, arra meggyőző magyarázatot kapok: „Az ember vára visszatükrözi azt a szemléletes világot, amit szeretne maga körül látni. Negyvenéves koromig nagyon rendetlen voltam, aztán ez megváltozott. A helyszín szerves egységet alkot a benne lévő tárgyakkal, bútorokkal, képekkel. Nálam a letisztulás folyamata a festészetben magával hozta, hogy a tiszta formákra koncentrálok. Az érdeklődésem pedig kihat a környezetemre, a gondolataimra: ahol a fehér a domináló elem. Az egész lakás puritán, mert úgy gondoltam, hogy a képek domináljanak.
Életünk gerince Párizshoz kötődik. 1980-ig csak rövidebb látogatásokra tértünk haza feleségemmel. A szakmai kapcsolatfelvétel is ekkor indult Magyarországgal a Szépművészeti Múzeumban, majd a Győri Múzeumban rendezett kiállítással. Tíz éve költöztünk be ebbe az otthonunkba. Fontos volt, hogy a lakótéren kívül legyen egy műtermünk, egy alagsori rész a képeknek, és legyen kert is.”
A földszinten vannak a lakószobák, ahol jónéhány, régi időkből megmaradt bútort fedezhetünk fel. Az intarziás ágy például Ferenczy István szobrászművész, egyenes ági felmenőé volt.
Bár semmilyen konkrét tárgy sincs a lakásban a párizsi emlékeket illetően, a festményeken minden ott van, amit ez a város adott a művésznek. „Itthon tanultam a hivatást, de ott váltam festővé” – mondja magáról Konok Tamás. „Amikor 1958-ban megérkeztem egy ösztöndíjnak köszönhetően Párizsba, ott egy egészen más élet fogadott: a kirakatok, az utcaképek élőbbek, színesebbek voltak. Olyan érzés fogott el, mintha addig álló helyzetből szemléltem volna a világot. Ez még a régi Párizs volt, a hatvanas évek második felében elköltöztették a Napóleon idejében épített piaccsarnokot, s építeni kezdték a modern Défense-negyedet. Akkor indult az újrealizmus, s rájöttem, hogy az állványfestészetet nem tudom tovább folytatni. Sokszor az álmokban visszatérnek, egymásba épülnek az emlékek… Így festettem egymásra a felületeket, mint az üveglapok áttetszősége.
A hatvanas-hetvenes években épületekkel kapcsolatos megbízásokat kaptam, érthetően redukcióra volt szükség a munkámban. Ahhoz, hogy valami lényegeset el tudjak mondani, valamiről le kellett mondanom. Így jutottam el az egyszerű vonalhoz, ami a sötét és a világos találkozásából áll össze. Tulajdonképpen visszakanyarodtam a gyerekkoromhoz, amikor az első vonalakat kezdtem rajzolni építész, műegyetemi professzor nagyapám mellett.
A graphidion (a vonal, mint rendteremtő erő) megmaradt, a nagy színfelület pedig elment a geometria irányába a festményeimen.
Az elmúlt tizenöt-húsz évben ez annyit változott bennem, hogy a képeim egyfajta transzcendens világképet próbálnak kifejezni.
A művészet lényege, hogy egy dolognak a végére járjon, egy dolog végső megértésére, de az egész világra utaljon az alkotás. A művészet nem stílus, hanem kvalitás kérdése. Az életemhez hozzátartozik a föld, hiszen földanyagokkal dolgozom. A festészet ilyen szempontból földhöz ragadt valami, metamorfózison megy keresztül: önálló életre ébred, átalakul és jelzi, ha kész. Az alkotásnak ez az átváltozása a boldogság egy lehetősége, amely újabb és újabb problémákhoz vezet.
Sokat gondolok Picasso egy Apollinaire-nek címzett mondására: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát.”
Névjegy
Konok Tamás a modern művészet képviselője. 1930-ban született Budapesten, nagyapja Sándy Gyula egyetemi tanár, a Moszkva téri Postapalota tervezője, édesapja elsők között készített színes diafelvételeket. Gimnáziumi tanulmányai mellett konzervatóriumba járt, kiválóan hegedült. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán végzett, a Derkovits-ösztöndíj elnyerése után Párizsban telepszik le. Egy évig New York-ban és Kaliforniában alkot, mint Hartford-díjas. A Budapesti Műszaki Egyetem címzetes tanára, (1992) Kossuth-díjas festőművész, a francia Nemzeti Érdemrend kitüntetettje, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét 2005-ben kapta meg. Párizsban és Budapesten alkot.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások