Az otthon metamorfózisa

Egykori otthonát alakította át a zongoraművésznő, s létrehozott egy polgári art szalont, ahol az év minden szakában rangos kulturális eseményekre kerül sor. Kötődése ehhez a lakáshoz ezen túl is nagyon élő, hiszen itt áll hangversenyzongorája is, amelyen sokat gyakorol.

Édesapám, Kárászy Géza műszaki ember volt, hihetetlen színészi képességekkel is megáldva. Jószívű, gáláns úriember, igazi férfi, és olyan erős, hogy még azt is megengedhette magának, hogy néha sírjon – meséli Kárászy Szilvia. – Édesanyám, Molnár Szilvia gyönyörű és tehetséges fotóművész, ám amikor megszülettem, felhagyott ezzel a foglalkozással. Nagyon vártak engem, érkezésemre alakították át az otthonunkat, a két erkélyen például homokozót építettek. Az ablakaink a Szent István parkra néztek, és látni lehetett a Dunát is. És persze a Margitszigetet, ahová minden nap a hét törpéről elnevezett hajókkal utaztunk át.

Gyönyörű gyerekkorom volt, körülöttem forgott a világ, ennek ellenére, hála a szüleimnek, soha nem voltam elkényeztetett gyerek. Családi legenda, hogy édesanyám gyakran énekelt nekem, de sajnos, nem volt hallása, így amikor dalolt, én pityeregtem, majd ha abbahagyta, nevetni kezdtem. Magam viszont énekeltem, ha kellett, ha nem, négyévesen fújtam az akkori slágereket, és a világvevő rádió gombjain „zongoráztam”. Beírattak hát a XIII. kerületi zeneiskolába, ahol kiválasztott tanítványának Komjáthy Aladárné, Manyi néni, aki korának legjobb zongoratanárnője volt. Tizenegy évesen adtam az első koncertemet, tizenhárom évesen megnyertem egy ifjúsági versenyt, tizennégy évesen pedig felvettek a konzervatóriumba.

Volt olyan is, hogy Szilvia abba akarta hagyni a zongorázást, mert Manyi néni túl szigorú volt, a szolfézs pedig túlságosan száraz tudomány.

– Aztán elvittek egy Richter koncertre, ahol megérintett az előadóművészet, a zene igazi szelleme – folytatja Szilvia.

– Tizenhatéves voltam, amikor Chopin esz-moll Polonézét játszottam egy növendékhangversenyen, és ezt meghallgatta Kocsis Zoltán is. Kemény kritikát mondott (volt benne dicséret is), aztán rövid ideig a tanítványa lehettem. Ebben az időben találkoztam Weöres Sándor költővel is, aki nagy hatással volt rám. „A teljesség felé”, és később az általa megismert Hamvas Béla szellemiség életre szóló szellemi táplálékom lett. Ebben az időben jártam Perényi Miklós koncertjeire, és ekkor volt az is, hogy Tátrai Vili bácsival kamarazenéltünk otthon. A kamaszkor fogékony, sérülékeny idején ők voltak azok, akik átvitt értelemben megszabták az utamat, és kijelölték számomra a célt.

A zeneművészeti főiskola után Szilvia ösztöndíjat nyert el a freiburgi Staatliche Hochschule für Musik művész mesterképzőjébe.

– Ekkor nőttem fel igazán. Négy évet töltöttem Freiburgban, önálló lettem. Később éltem Bécsben is, aztán következett a nagy kaland. A Scherzo Trió éppen zongoristát keresett, és rám esett a választás. Casablancában léptünk fel hónapokig, és ez nagy lecke volt számomra. Itt tanultam meg igazán a mesterséget, megismertem az állandó készenlét fogalmát.

És megismerte az alkotás gyönyörűségét is. Szabados György harangjáték-készítővel társulva egyedülálló produkciót hoztak létre, bejárták a világot. A harangjáték legújabb fejlesztését ez év október 16-án a MÜPA hangversenytermében mutatják be.

Szilvia férje Tahi Tóth László színművész. Megismerkedésük szenvedélyes és elkerülhetetlen volt. – Egy bálon találkoztunk, azonnal udvarolni kezdett nekem, s ez a láz nem múlt el. Két évig lobogott azonos hőfokon, összeházasodtunk, és közös otthont teremtettünk, ami azzal járt, hogy meg kellett kötnünk az első kompromisszumokat. Az egykori otthonom, a Kárászy Szalon átalakításakor viszont szabadon tobzódhattam a gyönyörűségekben, s abban, hogy a tünékenyt állandóvá tegyem.

„Az art szalon az a hely, ahol tökéletesen átélhetem azt a varázslatos hangulatot, amely az alkotáshoz szükséges. Jó itt elgondolkodni a múlton, a jövőn, hangokon és csöndeken…”

fő helyen a zongora

A lakás erénye, hogy fürdik a fényben, így a zongorát is könnyedén el lehetett helyezni a hatalmas ablakok elé. A Yamahát Szilvia édesapjától kapta, amikor felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. A nemes hangszer tetejét bordó bársony védi, illik hozzá, és intim (és szalon) hangulatot teremt az ötágú gyertyatartó, amelyen meghagyták a gyertyák könnycseppjeit. A szalonhangulatot erősíti az álló lámpa is, amelynek kerek, fekete tüll ernyője mögül, ha felgyúlnak a fények, sejtelmesen szikráznak fel a Swarovsky kristályok. Harmonikusan egészíti ki az enteriőrt a neoreneszánsz szekrény, amely az egész falat elfoglalja. A Kárászy család eredetileg könyvszekrénynek használta a súlyos, gazdagon faragott bútort, Szilvia azonban átalakította pohárszékké, a vitrines részben megvilágítva a szép, régi étkészleteket, poharakat. A zongora melletti falon Farkas Gábor Gábriel „Konferanszié” című nagyméretű festménye, amely a Kabaré jelenetéből táplálkozik – a művész maga is többször játszotta az egyik főszerepet.

a társasági élet helyszíne

Az egykori nappali metamorfózisa a legszembetűnőbb. Az art szalonban ez az, ahol az események lényegében zajlanak. A falakon most pikáns képek kaptak helyet, Somogyvári Rudolf színművész és Vogel Eric díszlet-és jelmeztervező alkotásai, amelyek először voltak láthatók. Ehhez alkalmazkodva alakították ki az enteriőrt is, kicsit buja, kicsit provokatív színekkel, kelmékkel. A hosszú asztalt bordó terítővel takarták, a magas háttámlájú székeket pedig hosszú szálú kelmékkel öltöztették fel (más rendezvényeken másféle huzatot kapnak). Az asztal fölött ódon, barokk aranyozott faragott fa csillár emeli a reneszánsz hangulatot, régen gyertyák fénye világított, ma már izzók szórják a fényt.

„Találkozásunk, megismerkedésünk szenvedélyes, és elkerülhetetlen volt”

a fény ölelésében

Három, sarkosan elhelyezett nagy ablak ölében helyezkedik el a neoreneszánsz garnitúra, amely mindig is a család kedvence volt. Annak idején is ez az enteriőr volt a beszélgetések, fényes délutánok színhelye, és Szilvia a kényelmes fotelek egyikében ülve tanulta Gréti nénitől az idegen nyelveket. Most pedig az art szalon kiemelt páholya. Az ülőgarnitúra asztala eredetileg üveglapos volt, de Szilvia tükörre cserélte, amelyen jól mutat az ezüst, levélformát mutató tál a gyümölcsökkel. Valamikor íróasztal is tartozott a garnitúrához, amelyet azonban a háború során az oroszok elvittek, csak úgy, mint a Bösendorfer zongorát. Jóval később kiderült, hogy az íróasztal egy Szolnok közeli termelőszövetkezet elnökének az irodájába került, aki azonban nem adta vissza a családnak. A zongora, ahogy hallották, legalább egy zeneiskola tulajdona lett, jó helyen van – ha még megvan…

Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!