Fábry Sándor… Showman, világpolgár, aki oly sokszor mondja ki helyettünk azt, amit mi csak gondolunk, sőt, néha még annál többet is. Szikrázóan szellemes látásmódja pikáns humorával párosulva meghatározója a hazai talk show-k világának. Élete fontos része az otthona, és a múlt értékeinek szeretete, tisztelete.
Én amolyan a régi értékekhez ragaszkodó ember vagyok. Szeretem a duplamandzsettás inget, a térdzoknit, és ragaszkodom az őseimtől rám maradt tárgyakhoz, apám ügyvédi táskájától a nagypapa katonaládájának darabkájáig.
Próbáljuk átvenni az oly divatos amerikai mobilitást, hogy hatszor-hétszer költözünk, ami részben jó, másfelől gyökértelen szélfúttaság. Ahhoz, hogy az ember valahol otthon legyen, az is hozzátartozik, hogy néha kisétáljon a temetőbe a szüleihez, nagyszüleihez.
Ez a ház anno még a nagyszüleimé volt, és atyám jogvégzettségének köszönhetően sikerült megmenteni. Az ötvenes években az összes környékbeli villához hasonlatosan ezt a házat is lepecsételték. Az államosítás határa kettő szoba hall volt. Apám utánanézett, hogy a jogszabályok szerint csak a melegpadlóval burkolt helyiség számít szobának, s mivel nálunk az egyik szobát kőpadló borította, a szimpla ablakok pedig alkalmatlanná tették a házat téli lakásra, az államosítás határának kategóriáját nem érte el. Ennyi minimális törvénytisztelet a Rákosi időkben is létezett, így visszakaptuk a házat.
Ez volt a nyaralónk, úgyhogy gyerekkoromtól fogva pendlizéssel telt az életem. Kijöttünk szombat délelőtt, és vasárnap este fáradtan vánszorogtunk a buszhoz, megrakodva hatalmas cekkerekkel, terményekkel, naturáliákkal. Sokáig autó híján jártunk, de apám nyáron minden egyes nap kijött ide ifjonti hévvel és busszal. Legendás idők voltak! „Himbált” minket a nyomor, persze a cifra nyomorúság, mert a szeptemberben is sápadt lichthófok gyermekeihez képest paradicsomban nőttem fel. Az életem során annyit dolgoztam itt, hogy most megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem kapálok a kertben. Nem az a flaszterról kiszabadult urbánus vagyok, akinek katarzist okoz a fűnyírás.
Időközben a házba bevezették a gázt és a telefont, csatornáztak, így egyre hosszabb időt töltöttem itt. Aztán egyszer csak elegem lett a kétlakiságból. Miután azonban sikeresen egyesítettem a két háztartást, lementem Taliándörögdre Szőke András barátomhoz, és hirtelen felindulásból vettem ott egy parasztházat, ahová gyakorta lejárunk, és kezdődik minden elölről…
Nagyon szeretek itthon lenni, de jó néha kicsit elmenni. A parasztházban minden egyszerű, nincs tele tárgyakkal, pedig szeretem őket. Itt semmi olyan nincs, ami száz évvel ezelőtt ne lett volna, és nem is szeretném, hogy legyen. Anno védekeztem azoktól a talmiságoktól és ócskaságoktól, amit a kommunizmus rám zúdított, és most is védekezem a snassz és silány dolgoktól. Most rosszabb a helyzet, a „módszerváltás” nagyobb kulturális pusztítást hozott, mint az összes ukrán front együttvéve, mert a diktatúra konzervált. A mai világban is nagyon jó bejönni ide, egy ilyen környezetbe, és bezárni magam mögött az ajtót.
Érzékenyítve vagyok a lakberendezés iránt, és sok munkám van abban, hogy a ház ilyen lett. Elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem egy régi képet, hogy hogyan is nézett ki itt minden 1937-ben. A lakberendezési hevületemnek köszönhetően már réges rég túlszárnyaltam azt, amilyen volt. Nagyon sok minden vesz itt körül, úgyhogy időnként kapok olyan kritikát, hogy a saját múzeumomban lakom.
Néha az ember lázad, és azt mondja, valami egészen mást szeretne, sima, letisztult tereket, modern bútorokat, mint a hatvanas évek olasz filmjeiben, ahol jó modern bútorok voltak, jó terekben. De ez itt nálam adottságból fakad, mert a bútorok és a tárgyak java része itt van 1937 óta, és szeretek köztük élni. Ez a tradícióápolás időnként megköti, fékezi az embert, de azt mondom, hogy mégiscsak ez a jó. Bécsy Tamás kedves volt tanárom mondta egyszer, amikor itt járt: „Irigyellek, hogy abban a házban fogsz meghalni, ahol születtél!”…
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások