Az emlékezés hajszálai

Valaki nemrég megkérdezte tőlem egy könyvbemutatón: ki ez a fess férfi, aki ilyen méltósággal csókol kezet. Maga a jelenség is szokatlan, utánozhatatlan már – nyugtáztuk. Kelet-Közép-Európa szürke hétköznapjaiban nem öltöznek ilyen jól a fehér hajú férfiak. Az elegancia persze nem csak a külsőn múlik; belülről fakad, valahonnét az ősök génjeinek mély kútjából.

Minderről meg is győződhetek Dr. Szász István Tas dunakanyari otthonában, a Makovecz Imre tervezte szép házában – mert a környezete is jellemzi az embert. Belépve a házba, a különös csúcsos boltívek alatt ránk köszön az erdélyi polgárság múltja, sajátosan gazdag ízlésvilágával. Az egybenyitott helyiségek előnyösek is, mert így egyazon időben többet láthatunk a családi ereklyékből, mintegy megsokszorozódnak.

Leülünk kicsit a kényelmes barokk fotelekbe, teázunk, na és nézegetjük csöndben a beszédes tárgyakat. Kérdezem is a házigazdát, és csodálkozva hallgatom hibátlan stílusú, nyomdakész válaszait. Pontosabban vallomását a nagyszerű elődökről, nagyapákról, dédapákról, szépanyákról, s a tőlük kapott csodálatos szellemi örökségről. Az átmentett tárgyak is az övéik voltak. Doktor úr aztán valóban hetedíziglen ismeri a múltját, pontosan és hitelesen dokumentálva a falon a terebélyes rajzos nemesi családfát. Külön téma lehetne a másik nagyszoba, a nyitott múzeum, azaz a Hitel emlékszoba. Ide előzetes bejelentkezés alapján lehet ellátogatni, s ahol egybegyűjtve megtalálhatók a jeles erdélyi folyóirat legfontosabb szellemi és tárgyi emlékei.

„A Hitel az alvó Csipkerózsika, akit Szász István Tas, mint mesebeli herceg, csókjával keltett életre.”

– Miért hagyta el fiatal orvosként Erdélyt, és települt át az anyaországba? – kérdezem.

– Bár eredetileg belgyógyászatra szakosodtam – néz rám beszéd közben –, de kacskaringósra sikeredett: a kisebbségi magyar sors úgy hozta, hogy pszichiátriai szakvizsgát is tettem. Így kerülhettem Kolozsvárra, ami a lehetetlennel ért föl egy magyar orvos számára. Időközben rám bízták a mentálhigiénés intézet megszervezését, majd amint elkészült, kihelyeztek Kolozsborsára a bűnöző elmebetegek intézetébe. Nyilvánvaló volt, hogy itt – szovjet mintára – politikai pszichiátriát akarnak létrehozni, és engem szánnak igazgatónak. A piszkos munkát ugye ne román végezze! Megsejtettem, hogy szülővárosomba már nem mehetek vissza, és a megyei főorvostól kihallgatást kértem: „Értsd meg, végre – mondta –, hogy ebben a városban nem kellenek nekünk magyarok!” Megértettem. Akkoriban kaptam meg az útlevelemet, és átjöttem Magyarországra, hogy elindítsam az áttelepülést, a szüleimmel, feleségemmel és a két gyerekkel. De a családom nehezen mozdult, hiszen mindkét ágon több száz évre visszamenőleg erdélyiek vagyunk.

– Az, hogy a családi ház, a magánlak egyben nyitott múzeum is, ritka eset. Hogyan és miért is jött ez létre?

– A Hitel mondhatni tejtestvérem vagy inkább a bátyám, ugyanis egy házban születtünk, Kolozsvárott, csak ő néhány évvel korábban. Én a Hitel hangulatában nevelkedtem. Véremmé vált az emléke is, és bevette magát a gondolkodásomba. Amikor pedig az etnikai tisztogatás sokszínű módszerének egyikével a Ceausescu diktatúra elüldözött otthonról, elsősorban a Hitel tárgyi emlékeit próbáltam átmenteni.

Magam pedig, aki sok-sok emigránsról írtam pályafutásom során, és 1982 óta az elszakított területek magyarságáról, mégis csak most érintett meg igazán, mit jelent végleg elhagyni a szülőföldet. Olyasféle fájdalom, mint szeretteink halála: először el sem hisszük, majd évekig siratjuk őket. Fényképüket naponta ezerszer megnézzük, hajszálukat őrizzük valami kis szelencében. Ez a dunakanyari ház az a bizonyos hajszál.

féltett családi emlékek

Az ebédlőben, avagy a Hitel tárgyalótermében szinte minden berendezést vendéglátónk édesanya, Hort Idy – Szász Istvánné tervezett. A zöld cserépkályha csak halvány mása a hajdani eredetinek, körülötte az erdélyi fejedelmi képtár néhány portréjával: balra fenn Báthori István (aki lengyel király is volt), alatta II. Rákóczi György, jobbra fenn Bocskay István, alatta Apafi Mihály. A szentbenedeki Kornis kastély árverezésén a család csak e négy, felmenőikkel rokon portrét vásárolta meg.

A fehér majtényi csempe kandalló (lásd előző oldalunkat) a XIX. századból való, a Hitel szalonjában állt. – Még a szépanyámé volt – mondja vendéglátónk. Ott látható még a család fegyvergyűjteményének maradványa: a török, a kuruc kor és az 1848-as szabadságharc idejéből. Tőle balra a falfülkében az öreg órát Szász nagyapám hagyta ránk: pontosan méri az időt, zeng-bong, ha beállítom. Kiderül még, hogy a tükör firenzei, a csillár is a kolozsvári Hitel szalonjából való. A folyosón a hatezer kötetes könyvtár néhányszáz példánya sorakozik.

a Hitel szerkesztőségi asztala

A tárgyalóasztal fölött a turulos- kígyós mennyezeti égőt szintén Hort Idy, a hajdan híres kolozsvári színésznő, a ház asszonya tervezte, akárcsak az ebédlő bútorait. Makovecz Imre azért alkotta meg a csúcsos boltíveket, hogy kicsit itt is kolozsvári otthonukban érezzék magukat a lakók, a régi szülői házban, aminek az édesanya volt a tervezője. Bizony azt mások elképzelni sem tudják, milyen fájdalom lehet örökre otthagyni az édes házat, aminek minden kövét ismerjük.

A tizenkétszemélyes asztal, Kós Károly írásos abroszával és a szecessziós székekkel. Ennél szerkesztették a lapot. A szerkesztők kérésére a szüleim adtak otthont a lapnak 1936-tól 1944-ig (a második korszaka volt), fennmaradását támogatták minden erejükkel. Ez a remek, nemzetpolitikai szemle, Széchenyi azonos című munkájának alapeszméjéből építkezett, és nagyon időszerűen. Mert Trianon után nemcsak lefejezettségét élte meg Erdély, de balkáni világban találta magát. Hemingway, a haditudósító utóbb így fogalmazta meg ezt a helyzetet: Azt hittük, a Balkánból Európát csinálunk, de inkább Európából csináltunk Balkánt – írta Dr. Szász István Tas, „Beszédes hallgatás” címmel 2007-ben, a Kolozsvári Kriterionnál megjelent könyvében.

Makovecz Imre barátsága

Vendéglátónkat az organikus építészet nagymestere, Makovecz Imre barátjának fogadta, és a házát baráti gesztusból tervezte meg. S még arról is meggyőzte, hogy föl fogja építeni, amiben Tasi (mert ez a becsületes neve) nem igazán hitt. Egyébként hat év alatt elkészült, és be is tudtak költözni, mire a szolgálati lakást át kellett adni. Az emeletre vezető lépcsőföljáró alatt a fotógaléria, 220 személy közül a legfontosabbak fényképei; a folyóirat szerzői, az erdélyi szellemi élet jelesei.

Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!