Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, volt egyszer egy építész üzemmérnök, aki elsajátította a kerámiakészítés, kosárfonás, famegmunkálás mesterségét is. Amikor már varázsolni tudott, újabbnál újabb játékokat hozott elő a műhelyéből, ahol azóta is fortyognak a kemencék és az ötletek. 1991-ben tagja lett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, majd a Kosbor Kézműves Műhelynek, a Kiss Áron Játék Társaságnak és a kecskeméti Játék Céhnek. Négy alapanyag – fa, nád, porcelán, textil – kombinációjából hozza létre játékait, melyek alapvetően egyik kézműves vagy iparművész szakmához sem tartoznak.
Markó Krisztina játékait nemrég egy elegáns üzlet kirakatában láttam meg. Rácsodálkoztam az igényesen megmunkált egyedi darabokra, szinte még érződött rajtuk az alkotó kéz melege. Fekete és fehér bárányai magukra vonták a figyelmemet, szép, fonott kosárkákban üldögélve talán nem is annyira a vevőket, mint inkább az angyalokat várták. (Ki más terelgethetné őket ezekben a napokban?) Az angyalok viszont még csak készülődtek – bár sietve – Krisztina műhelyében. Mert hamarosan magam is oda igyekeztem, és a Csipke utcában megnyílt előttem egy különös műhely, meseország kapuja. Az angyalok közül néhányan már arany szárnyakkal fölszerelve és mezítláb vártak a sorukra a nappaliban, mások körhintában ültek vagy libikókáztak felhőtlen örömmel, nem sejtve, mi munka vár most rájuk, hogy a felhőkből – azaz megteremtőjük kezei közül – előmerészkedtek. A lakás minden zugában porcelánbabák, bölcsők, ringlispíl, kacsalábon forgó vár, mosolygós királylány, tölcsérbábok, légballonok, kék madarak, gyönyörű bababútorok és gondosan bepólyált porcelán Jézuskák. A kanapén pedig, éppen mellettem, egy különös vár, ahonnét a pegazusok, ezek a szárnyas lovak ki – és berepülnek, keringenek az épület tornya fölött. Õk a mitológiai lények, a költői tehetség és ihlet jelképei. Nem egészen a gyerekek játékai, mert ez a darab, sok társával együtt, talán már nem is játék, inkább műalkotás, szokatlanul eredeti ötlet. Elszállásolásukra pedig Krisztina csak ennyit mond: – Végül nekik is kell valahol lakniuk! Nem?
– Az építész üzemmérnök vajon miért és főleg hogyan lett gyermekjáték-készítő – – kérdezem, amint beteltem a szemlélődéssel.
– Annak örültem, ha nagy ünnepeken valami szerethető játékot kapok – fordul felém Krisztina, és abbahagyja a munkát. – Olyan pici babát például, amellyel aludni lehet. Aztán egyszer, hatéves lehettem, nem kaptam semmi mást, csak édességet. Nagyon csalódott voltam, csináltam hát magamnak egy babát. Arra a boldogságra, hogy ezt én hoztam létre, ma is emlékszem. És ettől kezdve mindig ügyeskedtem valamit. S bár más szakmát választottam, azért amire az ember való, ahhoz visszakanyarodik, akármennyire más irányba is indult.
A kosárfonást tanulta meg először, vagy tizenöt évvel ezelőtt, itt, Pesten, egy öreg falusi mestertől, aki még ismerte az anyag lelkét. Mára valahogy erre egyre kevesebben képesek. Ez a szép, fehér, finom szálú lián távol-keleti növény, s a szállítás miatt olyan drága. A kosárkészítés magával hozta a következő lépést, hisz a kosarakba valamit tenni kell. Mondjuk, a kedvenc állatunkat, a szelídség és a harmónia szimbólumát: a bárányt. Megmintázás után ki kellett égetni őket ezerkétszázötven fokon. Az izzó kemencébe a kémlelőnyíláson belesett az izgatott alkotó, mert az első égetés nagy feszültséggel jár, és abban az izzásban egy bárányfej mosolygott rá. Ez volt számára a jel, hogy ezt kell csinálnia.
A madarak későbbi téma, agyagból, félporcelánból megmintázva. Kis rudakon hintáznak, nyitott vagy zárt kalitkákban, s szinte valamennyinek kék a színe.
Nem tudom, ma arról ismert-e a kék madár, hogy a boldogság szimbóluma – Mintha a belga drámaíró, Maeterlinck kiment volna a divatból. Az azonban bizonyos, hogy a boldogságot, amíg ember él, kergetni fogjuk, és az odébb is illan, amint elérnénk. Markó Krisztina kék madarai is ezt az ábrándot idézik, de mintha biztatnának is, hogy ellenére tegyünk ennek a cudar világnak.
S hogy miért fonta a legmunkásabb darabokat, a várakat – Különös, de önmagának, védelemül, életének nehéz időszakában. Amikor éjszakánként azt álmodta, hogy hiába csukja be az ajtókat és ablakokat, hiszen az ellenség már benn van, nappal várakat kezdett – építeni". Ezekhez a kis műremekekhez szükséges volt már az építészi felkészültsége is. A legnehezebb feladatot a kacsalábon forgó mesevár jelentette. Mert amint a mesében, úgy itt is, a várnak forognia kell a saját tengelye körül: stabil, terrakotta kacsalábon, ami közönséges fazekas alapanyagból készült, hogy jól megtartsa a várat. A látvány lenyűgöző. Ám ahogyan forgatjuk, vele együtt kezd forogni az idő, előperdül a legrégibb múlt: a nagymama, a szülőfalu, a havas karácsonyok, az őrangyalok, akik mindig vigyáztak ránk.
– Mit jelentenek számodra az angyalok – – kapcsolok át hirtelen a jelenbe.
– Csak azt és annyit, mint mindenkinek. Én hiszem, hogy az angyalok közöttünk járnak. Engem többször megsegítettek, mert úgy érzem, bárki lehet angyal, aki jót cselekszik. Ha olyan emberrel találkozom, aki ad egy lökést az életemhez, akkor biztosan tudom, ő az angyal. Azt hiszem, mindenki találkozott már ilyen hétköznapi angyalokkal. Valamennyien az utca emberei, a szárnyuk nem látszik, de hogy angyalok, az bizonyos. Mert az angyal igen furcsa realitás: benned van, mert benned is teremtődött. A gyerekkori őrangyal az más. Édesanyám mondta: ne félj, ő ott ül az ágyad szélén a sötétben. Én szerettem volna meglesni, és becsuktam a szemem, de csak félig, hogy azt higgye, már alszom, és így megláthatom. De sose sikerült.
Én magam is így voltam vele. Nem gondoltam, hogy egyszer közel kerülhetek hozzá, és így karácsony táján, a Csipke utcában föl is kereshetem, hogy írjak róla.
Hozzászólások