– Nyitom a kaput, ne ijedjen meg, jön kilencvenhat lépcső a házig, az emeleten megtalál! – szól le kaputelefonon Márta István. Az utolsó lépcsők megtétele után, levegő után kapkodva azonban megenyhülök, körbetekintve a teraszon ugyanis kitárul előttem Budapest. Szemben az Országház, lent a budai vár, mindig magával ragadó kőcsipkéivel a Mátyás templom, s a panorámába még éppen belekomponált Gellérthegy virágait bontogató fáival, bokraival.
– Mindent úgy alakítottunk ki, hogy jól érezzük itt magunkat – mutat körbe a ház asszonya. – Tudom, kicsit eklektikus a kép, de mi nem álltunk rá egy stílusra sem, mindent a kényelmünk és szépérzékünk diktál.
A lakás pedig valóban hangulatos otthonteremtésről árulkodik, ahol a stílusok egészségesen keverednek egymással, a dinamikus színek a különböző élettereknek megfelelően alakulnak, a mindenhol előbukkanó személyes díszek pedig jókedvre derítenek. Itt nem zavarja a nagymama bútora és csipketerítője a vidám, modern színeket. Mindenhez személyes emlék, a műalkotásokhoz pedig felemlegetésre érdemes barát keze munkája kötődik, amitől a lakás személyessé, meghitté alakul át.
Néhány éve költözött ide a budai hegyekbe Márta István zeneszerző, az Új Színház igazgatója és felesége, Szurdi Éva keramikus. Korábban a Ferenciek terén élték a folyton rohanó fővárosi ember mozgalmas életét, egy majd kétszáz négyzetméteres polgári lakásban. A népes baráti kör ott mindig megtalálta őket, és ha csak néhány percre is, de gyakran felugrottak hozzájuk. Ritkán voltak egyedül.
– Talán a korral jár – – kérdezte István, válaszra egyáltalán nem számítva -, de most inkább nyugalomra vágyunk, a nyüzsgő, zajos életből a természetbe, munka után a pihenésre. Most ez jelenti számunkra az otthont. Egy olyan helyet a világban, ahová gyerekeink és Kristóf unokánk bármikor feljöhetnek. Kisebbik lányom, Petra most egyetemista, a nagyobbik Pelsőczy Réka, a Katona Színház tagja. Ez egy olyan hely, ahol hétvégeken együtt a család, ahol nagyokat lehet főzni, ahová ritkán hozok munkát, és a telefonszámunk is csak szűk körben ismert. Itt személyes barátom az a feketerigó, amelyik már reggel énekel a szomszéd fán, amikor felkelek, és még este is, amikor hazajövök. A nagy közösségi élet színhelye számunkra most már Kapolcs, ahol a nyarakat töltjük, ott viszont előfordult, hogy több tucat vendéget fogadtunk egyszerre.
A költözéssel járó felújítási munkákat Éva irányította, amelyben a képzőművész vizualitása, kiváló térlátása, bátor színhasználata keveredett és egészült ki a praktikussággal. Az embert nem hagyja cserben előérzete, amikor több évi válogatás után belép abba a lakásba, amelyet biztosan neki rendelt a sors. Így volt ezzel ő is, a körülmények, amelyek végül „ide vezették”, csak megerősítették abban az érzésében, hogy valóban megtalálta az igazit.
– Négy évig kerestem ezt a lakást. A belvárosból a rossz levegő miatt akartunk eljönni, meg a lányok is felnőttek, ketten maradtunk abban a hatalmas lakásban. Nem hiszem, hogy túl nagy igényekkel vágtam neki a keresésnek, mégis sokáig váratott magára az igazi. Az fogalmazódott meg bennem, hogy száz négyzetméter körüli panorámás lakást keresünk, lehetőleg nagyobb terasszal, mert kertet gondozni nincs időnk. Erre ott van Kapolcs. A terasz és a csodálatos kilátás azonban kárpótol bennünket mindenért. A növényeket nagyon szeretjük, s ami itt van, az éppen elég.
A teraszról letekintve az ember úgy érzi, már nem akar minősíteni semmit. Ahol a hatéves muskátli bőven ontja virágait, dézsában nektarinfák virágoznak, hogy nyár közepén gyümölcsöt teremjenek, mindeközben Réka tűzpiros virágzatú premierajándékának jártunk csodájára (amelyről azt állapítottuk meg, nem lehetetlen, hogy az esőerdők buja aljnövényzetének egyik egészen hétköznapi darabja).
Térjünk azonban vissza a teraszról a lakásba! A költözés előtti felújítás komolyabb átalakítást alig igényelt, egyedül a hálószoba melletti helyiséget építtették át praktikus okokból fürdőszobává. A hálóból száműztek minden olyan tárgyat, ami nem a pihenést szolgálja, a tévét, a rádiót, de még a könyveket is, a natúr bútorok és a dekoráció hiánya mégsem teszi sivárrá a teret. A mélykék falszínt egy egészen különleges batikhatású hengerelt technikával varázsolta egyedivé egy kapolcsi mester, ez is a hálóban nélkülözhetetlen nyugalmat sugározza. A lakás többi részében a napsárga és narancsos színek tompítják a reggeltől estig besütő nap fényét. Az eredetileg fehér falak vakítottak, ezért Éva már a vásárlás pillanatában tudta, tenni kell valamit ellene. Függönyt a panoráma miatt nem akart tenni a csupa üveg falakra, de az erős napsütés ellen a teraszon még egy lehajtható roló is véd.
A lakás kialakítása és díszítése tehát Éva feladata volt, az egyetlen hely, amelyben István „alkothatott”, saját dolgozószobájának berendezése. Itt a központi helyet egy pianínó kapta, bár ezt ritkán használja itthon, mert mint mondja, a munkának a színházban a helye. A dolgozószobából nem hiányozhat a számítógép sem, a falak mentén a földtől a plafonig beépített polcokról pedig a magyar és világirodalom kiemelkedő alkotásai, no meg szakkönyvek sorakoznak. Ezeket egészíti még ki a szoba minden pontján a sikereket, utazásokat, jeles és jeltelen eseményeket megőrző fotók és ajándéktárgyak garmadája.
Fontos és fájdalmas a döntés minden költözés idején: mi megy és mi marad. Ennek a lakásnak az alapterülete is kisebb, mint az előző volt, ezért régi bútoraik között nekik is válogatniuk kellett. Amiről biztosan tudták, hogy új életüket tovább kíséri, az István nagymamájának étkezőgarnitúrája volt. Igaz, egy helyiségbe nem fértek el a múlt század elejének polgári életformájához tervezett gyönyörű darabjai, de megbontva, az étkező asztalaként, a nappali tálalószekrényeként, a folyosó tükreként és a fürdőszoba tárolójaként is kétségkívül szemet vonzó díszei lettek a lakásnak.
A nappali, az étkező és a konyha egy légtérbe került, mert Éva nagyon szeret főzni, és nem akart kimaradni a család közös életéből. A konyha nem nagy, a minden helyiségben szembe ötlő praktikusság itt mutatkozik meg talán a legjobban. Az étkező a konyha része, itt az óriási ebédlőasztalnak jut jelentős gyűjtőszerep a családi étkezések és beszélgetések során. A nappaliban körülnézve pedig már csak mosolyog és mosolyog az ember: a szalmalovacska láttán a főnixpálma tövében, Szurdi Éva és Rutka Andrea textilművész közös alkotásán, a porcelánfejű babán, a gázcsöveket elvarázsoló saját készítésű madárseregen, vagy az APA feliratú filcbabát megtalálván az antik csillár egyik ágára tűzve.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások