A művészetben mindig nagy esemény, ha új csillag tűnik fel. Azt jelenti, hogy született valaki, aki többet, valami kivételeset tud, és aki tehetségével tartósan el tudja varázsolni a közönségét. Hazánkban van egy kifejezés, amit manapság gyakran használnak: hungaricum. Ilyen hungaricum a Tokaji aszú, és ilyen hungaricum Mága Zoltán.
Zenészdinasztiába születtem, a felmenőim több száz évre visszamenőleg mind muzsikáltak – meséli a világhírű hegedűművész. – Édesapám nagybőgős volt, és mellette keményen dolgozott, hogy el tudja tartani a családját. Öten voltunk testvérek, szerény körülmények között éltünk. Édesapán nagyon korán hegedűt adott a kezembe, azt szerette volna, hogy prímás legyek. Éjjel-nappal gyakoroltam, s tudtam, ez az irány az, amelyet követnem kell, és a sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét.
A pályám során sok olyan fellépésem volt, amit olykor magam sem hittem el. Játszottam többek között XVI. Benedek pápának, a marokkói királynak, Károly hercegnek; számos rangos zenésszel léptem fel; és olyan világhírű művészekkel találkozhattam és játszhattam is nekik, mint Robert de Niro, Salma Hayek vagy Franco Nero. Végigízleltem a siker nagy pillanatait, találkoztam a világ rangos és befolyásos állami vezetőivel, közös vacsoraasztalnál ülhettem velük, és érezhettem a felém áradó szeretetet és elismerést. Sokféle elismerést, kitüntetést kaptam a pályám során, felsorolni is nehéz lenne, de ma már tudom, hogy mind között a legnagyobb a szeretet. Az, amit kapok, és amit adni tudok. Éppen ezért büszke vagyok rá, hogy tavaly engem is jelöltek Magyarország egyik legrangosabb díjára, a Prima Primissimára. Hálával tartozom zeneértő és zeneszerető közönségemnek, hogy a segítségükkel, a sok százezernyi szavazatuknak köszönhetően átvehettem a Prima Primissima-díj közönségdíját. Az elismerés arról szól, hogy legjobbnak lenni a legjobbak között, és én átéltem ezt az életem minden pillanatában – mindig jobb és jobb akartam lenni, hogy mindazok, akiknek a létem köszönhetem, büszkék legyenek rám. Ez a díj azt jelezte, hogy jó úton járok, és amikor átvehettem, a lelkem mélyéig éreztem ezt – megismételhetetlenül gyönyörű pillanat volt. Hálával tartozom a két nagy magyar mecénásnak – Demján Sándor úrnak, a díj alapítójának, és Csányi Sándor úrnak, a díj kuratóriumi elnökének –, hogy a tudomány, a sport, a kultúra és a művészet területén olyan kimagasló rangú díjat alapítottak és adnak át kilenc éve, amelynek esetében már pusztán a jelölés is hatalmas erkölcsi megtiszteltetést jelent. Pályám, életutam a bizonyság arra, hogy függetlenül attól, hogy kinek milyen a bőrszíne, a származása, vallási vagy felekezeti hovatartozása, ha ki akar törni a szegénységből, a megbélyegzettségből, akkor ezt tanulással, szorgalommal és becsületes munkával elérheti, sikeres, megbecsült és elismert tagja lehet hazánknak.
Büszke vagyok rá, hogy elmondhatom: ma már lélekhidakat építek, mert, ahogy Tóth Árpád mondta, „óh, jaj az út lélektől lélekig”. Nekem az a dolgom, hogy egyenesítsem ezt az utat, megmutassam, hogy az egymás iránti tisztelet szebbé, élhetőbbé varázsolja a hétköznapokat, és eltűnhetnek a társadalmi különbségek.
Ezen gondolatok hívták életre „100 templomi jótékonysági koncert” című missziómat, amelyet két év alatt sikerült megvalósítani. Bebizonyíthattuk a világnak, hogy az összefogás erejével hegyeket tudunk megmozgatni, bajba került honfitársaink tízezrein tudunk segíteni. Mert ha akarjuk, el tudjuk törölni a fájdalom és a kétségbeesés könnycseppjeit, a sírást nevetéssé, a jajkiáltást kacajjá tudjuk formálni. A jótékonysági előadássorozat felkeltette a figyelmet, rangos művészek álltak a program mellé. Felemelő érzés volt az ország gyönyörű templomaiban az oltár előtt állni, és muzsikálni. A záróeseményt követően pedig eljött a pillanat, melyre sok éve vártam: személyes áldást kérhettem XVI. Benedek pápától.
Mindez azonban soha nem sikerülhetett volna, ha annak idején az Úr és a szüleim nem indítanak el a helyes irányba, ha engedik, hogy letérjek erről. És nem lett volna, ha nincs mellettem-mögöttem a családom. Feleségem, Annamária bebizonyította: minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Anitól kaptam a legcsodálatosabb ajándékot az életben – a két gyermekemet. Szigorú apa vagyok, ugyanolyan következetes erővel kérem a teljesítményt tőlük, mint tőlem egykor az apám. De a 16 éves Jennifer le tud venni a lábamról néhány jó szóval, vagy ha meghallom énekelni, a 6 éves Zolika pedig – aki 3 éves kora óta zeneiskolába jár – megolvasztja a szívem, amikor hallom, miként gyakorol a hegedűn. Boldog és elégedett ember vagyok, de nem mondhatom, hogy állj, mert eljött már a Kánaán. Dolgom van e világon, az élet utolsó pillanatáig, amikor azt mondhatom majd: ez jó mulatság, férfimunka volt.
(A cikk folytatását keresse a februári lapban)
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások