Szipál Márton fotóművész az utolsó mohikánok egyike. Kamerája előtt nem kisebb színészóriások pózoltak, mint Margaux Hemingway vagy éppen Clint Eastwood. ő az az ember, akiről oly sokan példát vehetnénk. Könnyed elegancia jellemzi, lélekben pedig örökifjú és örökké vidám. Sajátos filozófiája és életstílusa van, valamint számtalan barátja. Nyitottsága a világra párját ritkító. Évtizedeken át Los Angelesben élt, alkotott és tanított, ám néhány éve hazaköltözött, mert Budapest gyönyörű város, imád itt lakni, és remekül érzi magát.
Nyüzsgő közegben nőttem fel, és ez az állapot gyerekkorom óta elkísér. Lételemem a barátok és a társaság. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogyha egyedül vagyok, két perc múlva a frász tör ki. Apám is pontosan ilyen volt, úgyhogy folyton folyvást igényelte, hogy anyám mellette legyen a műteremben. Debrecenben laktunk egy csodálatos házban, amelynek olyan fafaragásos, aranyozott bejárata volt, amit azóta sem láttam sehol a világon, pedig jó pár helyen megfordultam. Egy egész emeletet béreltünk, ott volt a lakásunk, apám fotóműterme és a laboratórium, ahol a képeket előhívták és nagyították. Ha jól emlékszem, a bérleti díj havi ezer pengő volt. Akkoriban járta az a mondás, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. Ennek tükrében érezhető a terület monumentalitása.
A lakásunk és a műterem élete a szó szoros értelmében összefolyt. Anyám fantasztikus asszony volt, aki helyt állt mindkét helyen. Isteni volt a kapcsolatunk, nem lehet szavakkal elmondani. Tőle tanultam meg főzni, hogyan kell készíteni a hidegrántást meg a melegrántást. Rettentően fogékony gyerek voltam, és bár évtizedek múltak el úgy, hogy nem főztem, amikor aztán nekiláttam, minden előjött a múltból.
Az, hogy itt hagyjam az országot, hirtelen jött. Akkor már két fotóüzletemet „fel kellett ajánlanom” az államnak, ötvenhatban pedig igencsak érdekesen alakultak az események. Épp egy zsák krumplit vittem fel az emeletre, amikor az egyik barátom megjelent és javasolta, hogy menjünk Amerikába. Letettem a krumplit, felvettem a legjobb zakómat, nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, és már indultunk is. Egyetlen másodpercig nem tétováztam. Először New Yorkba mentünk, mert egy volt iskolatársamat szerettem volna megtalálni, de sajnos nem leltem rá, úgyhogy továbbutaztunk Clivelandbe. Egy társaságban egy idős hölgy azt tanácsolta, hogy adjak fel újsághirdetést, hogy keresem a barátomat. Én csak nevettem rajta, de ő mégis feladta helyettem. Végül szerencse folytán ráakadtam az iskolatársamra, rögvest mentem Los Angelesbe. Szombaton megérkeztem, és hétfőn már dolgoztam is. Én a szerencsében hiszek, és vallom, hogy fontos, hogy társunk legyen az életünk során. A jó múltkorában megkérdezték tőlem, hogy a három közül melyiket választanám: pénz, egészség, szerencse. Én rögtön rávágtam, hogy a szerencsét. Erre döbbenten néztek rám, hogy miért?! Tudjátok hány egészséges milliomos utazott a Titanicon – feleltem.
Szerintem a dolgok egy bizonyos törvény szerint működnek, és minden valaminek a következménye. Nagyon érdekel és szeretem a pszichológiát. Szerintem az élet és a siker legfontosabb része az, hogy beszélgetünk. Megismerünk embereket, tudom, hogy kivel miről lehet dumcsizni, kinek mi a búja, bánata. Érdekes módon, amiket most olvasok különféle tanulmányokban és könyvekben, azokat az anyám hatvan évvel ezelőtt nekem mind elmondta, csak egyszerűbb szavakkal. Hihetetlen, de tudományos munkákból azok a dolgok köszönnek vissza, amiket ő is vallott és tanított.
A velejéig kiélveztem az életet Amerikában. Béreltem egy három emeletes házat, amelyben a legfelső szinten volt a napfényműtermem, pontosan olyan, mint annak idején apámé, hatalmas üvegfallal. Az első emeleten pedig egy fehér stúdiót alakítottam ki, ahol minden, még a képek is fehérek voltak. Isteni partikat rendeztem, egyszer egy barátom meg is jegyezte, hogy Martin, téged Los Angelesben a partijaidról és a remek főztödről mindenki ismer. És igaza volt, mert mindenki ott volt, mozisztárok, tudósok, milliomosok. Hol beszélgethetett egy egyetemi tanár és egy drogdíler – Hát nálam. Imádták a bulijaimat!
Az, hogy visszaköltözöm Magyarországra, ugyanúgy jött, mint ötven évvel ezelőtt a lépcsőházban a zsák krumplival a vállamon az emigrálás gondolata. Míg Los Angelesben három emeleten laktam, itthon arra vágyódtam, hogy egyetlen szobában éljek. Ezt most megvalósítottam. Ez itt én vagyok. Itt élek és dolgozom. A pesti lakásomban a szőnyeg kivételével szinte csak olyan bútorok és berendezési tárgyak vannak, amiket az évtizedek során a barátaimtól kaptam. Minden egyes darabhoz valami kedves emlék kötődik. Néha csak leülök, és nézem a tárgyak csodás kompozícióját.
Eleinte azt mondtam, hogy a lakásomban van a műtermem, de aztán az utóbbi eluralkodott az előbbi felett, úgyhogy most már azt mondom, hogy a műtermemben élek.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások