A sokféleség harmóniája

Egy pilisi település szívében vagyunk. Az utca csendes, a ház kintről nem is látszik. Csak bent a kert végében mutatja meg magát, nagyságát és nagyszerűségét. Bizonyára mindenkit megérint ez a légkör, aki ide beteszi a lábát, hisz nagyon hiányzik világunkból ez a nyugalom, ez az áldott béke, ami itt körbefon bennünket. A csenden kívül vajon mi okozhatja mindezt? – tűnődöm máris ráérősen. Valamiféle pozitív erő árad a falakból. Lám, mégis van ilyen! Vendéglátóm, Hoznekné Szeleczky Ildikó megerősíti állításomat:

 

 {gallery}images/stories/verysimple/szeleczky/f{/gallery}

 

– Hihetetlenül hangzik, de valami megmagyarázhatatlan kisugárzása van a háznak. Ezt az idelátogató idegenek is azonnal érzékelik. Annyi bizonyos, jó itt lenni.

 

– Az első pillanattól kezdve, ahogy megláttam, nem tudtam lemondani róla. Ez vezérelt, bár nem tudatosan. Nem ígértünk az árra plusz összegeket, mint ahogyan szokás ilyenkor, nem is volt miből. Bár a nyaralónkat ugyanitt eladtuk már, mert a fővárostól véglegesen meg akartunk szabadulni. A szerencse mellénk szegődött: beengedett az akkori lakó, egy idős néni, vele beszélgetve kiderült, hogy a tulajdonos fia ugyanott dolgozik, ahol az egyik kedves rokonunk. Így döntöttek mellettünk, ráadásul a hiányzó összegre részletfizetési kedvezményt is kaptunk.
Az előszobában, szemben a bejárattal, kultikus tárgy; fekete ébenfából faragott kéz. Fontos emlék a múltból. Keleti népek hite szerint a kultikus tárgyak elűzik a gonosz szellemeket, megvédik a hajlékot és annak lakóit minden rossztól. Szép. Kár, hogy mi, az úgynevezett civilizált európaiak, nem vesszük ezt komolyan. Mégis fölnézünk rá, amikor megállunk előtte egy pillanatra.

 

 {gallery}images/stories/verysimple/szeleczky/a{/gallery}

 

A földszinti nappaliban beszélgetünk, a neo-barokk étkezőnél. Félig nyitott, fából készült, különös térelválasztóval kapcsolódik a konyhához, benne régi, szép üvegtárgyak sokasága. Így egy térben is van a két helyiség, meg nem is. Szemben ülök a szecessziós tálalószekrénnyel, nézem a metszettüveg berakásokat. A látvány kerete maga az üveggyűjtemény. Cserépkályha áll a nappali középpontjában, különböző stílusú ülőgarnitúrák, kecses asztalkák, finom vonalú sublótok között. Átellenben ezernyi emléktárgy, vitrinbe zárva, nagyobb méretű metszetek a falakon. Nem festmények, műemlék épületek rajzai.

– Meghatározó élményem volt az a hat év, amit a Lakótervnél töltöttem el. A cég könyvtárosa voltam. Itt sok tehetséges kezdő, azóta jeles építészt ismertem meg, és inspiráló közelségükben dolgozhattam. Ők nemcsak tervrajzokat, hanem grafikákat is készítettek, amelyekből kiállításokat rendeztem; például Finta József első tárlatát. Itt szerettem meg a metszeteket. Mivel drága festményekre sosem tellett, az üres falfelületeket így díszítem. Különben szellemi csemegék. Kompromisszumok kísérik végig az ember életét. Például én soha nem lakhattam saját elképzelés szerint készült házban, kedvemre vásárolt bútorok között. Az adott helyzet, a körülmények meghatározták a lehetőségeimet, amiből persze a legjobbat próbáltam kihozni. Néhány szép bútort örököltem, s azokat apránként egészítettem ki, főleg a bizományi áruházak kínálatából. Akkor még szerencsére a régiségek, az antik bútorok sokkal olcsóbbak voltak, mint a modernek. Soha nem zavart, ha a meglévőkhöz korban eltérő bútorokra leltem. Szerintem jól megférnek egymás mellett a lakásban a különböző stílusok; például a biedermeier garnitúra a copf komóddal, a parasztbarokk asztal a szecessziós tálalóval.

– Nem a kényszer mondatja ezt velünk mostanában oly sokszor, hogy „jól megférnek egymással?” Mivel ma már képtelenség egységes stílusú szobákat létrehozni?

– Így igaz. De én hiszem és vallom, hogy jól megférnek egymás mellett. Az összhanghoz nélkülözhetetlen az elrendezés, a tárgyak egymáshoz való viszonya. Én az eklektikában a harmóniát a kiegészítő tárgyakkal próbálom megteremteni; metszetekkel, szőnyegekkel, paravánnal, a sok átlátszó üvegtárggyal, egy-egy míves modern kerámiával, vagy régi időket idéző kancsóval.

Az öreg házat az évek során a család fölújíttatta, Azbej Sándor tervei alapján. Őt ma is dicséri vendéglátóm. Például a három szintre bővített épület lépcsőfeljáróját az Ybl-díjas tervező kívülre, a kertben helyezte el. Így jól szeparálható a lakás. A tetőteret tartó gerendákat szabadon hagyta, ezek olyan dekoratívak, mintha most készültek volna, pedig eredetiek, kétszáz évesek. Akárcsak a pince szép boltívei. Az átalakított épület nem is emlékeztet hajdani önmagára. Ildikó invitál, hogy belülről is nézzem meg a hajdani romos pincét, amelyet a nyaralóból átmentett paraszti bútorokkal rendeztek be, a paraszti világ használati eszközeivel együtt. Mindez már fölér egy gyűjteménnyel. Kulturált, hangulatos helyiségek sora, a régi borospincével. Amikor hazalátogatnak a külföldön élő fiúk, vagy összeül olykor a népes baráti társaság, itt igazán jól érezhetik magukat.

Az emeleten vendégszobák, de falak nélkül kapcsolódnak egymáshoz. Az úgynevezett kiszögellésekben az igazi eklektika; különböző stílusú fekhelyek, fotelek, kanapék, szőnyegek, szépség és tisztaság mindenütt. Meglepően jól sikerült a modern szórakoztatóelektronika beillesztése a régi miliőbe.
Itt fönt a földszínek uralkodnak; a barna minden árnyalata, a kivizöld, a mély bordó és a drapp. Jó az összhang, a tárgyak visz-szaköszönnek egymásnak.

 

 

– Valószínűleg igen. Én a korai jó hatásokra emlékszem: a felvidéki, ízlésesen berendezett otthonunkra, az értékes bútorokra, jó festményekre, a kényelemre. A magyar történelem és a háború elsodorta. Ami viszont gyerekkorában bele ivódik az emberbe, azt nem sodorhatja el semmi. Régi, gömör megyei nemesi család a miénk; az egyik ősömet, Szeleczky Mártont nagy mecénásként őrzi az emlékezet, például imakönyveket adott ki, nagy példányszámban, és az egri barokk Szent Antal templom építését is jelentős összeggel támogatta.

 

– Rokonom, nem is lehet más, hisz ebből a családból egyetlen egyet tartanak nyilván. A fürdőszobai barokk csillár az övé volt. Szó sincs persze arról, hogy barokk lenne a fürdőszobám, a tükröm eredeti paraszttükör, a falikar a századvégi szecessziót idézi, mindez jól mutatja, mennyire heterogén az én otthonom.

 

 

– Mert sokfelé jártam és mindenhol elcsábultam. Vonzottak a mitikus tárgyak, a népi kerámiák, a kézi szőttesek, az ezüst ékszerek, a szőnyegek. Ösztönösen vásároltam, de azért néhány alapelv segítségével; a múzeumokban tanul a legtöbbet az ember, sokfelé jártam, és a legtöbb időt ott töltöttem el. Megszállottan bújtam a szakirodalmat is. És alkalmaztam egy fontos módszert: rájöttem, hogy a tudatalattink jobban működik, mint hisszük. Csak a nekem tetsző tárgyakat jegyeztem meg mindenütt, ami nem tetszett, attól elfordultam, elhatárolódtam. S egyszer azon kaptam magam – és ez tipikus eset-, hogy például Tokióban azoknak az értékes tárgyaknak a másolatait vásároltam meg, amelyekről néhány évvel korábban tanulmányt olvastam egy francia szaklapban. Azóta tudatosan élek a módszerrel (Freud nagyon is közöttünk él).
Nehéz eljönni Ildikó otthonából, bármennyire illendő is volna már elköszönni, hisz nagyon elszaladt az idő. Ezt azonban észre sem vesszük, mert nála teázni vagy kávézni kell, és ha elfáradunk, azonnal észreveszi. Kész helyzet elé állítva, megterített asztalhoz vezet. Enni úgy kínál, ahogy azt a nagykönyvben megírták egykoron, de annál jobbat tálal föl, és sokkal elegánsabban. Olyan ételeket rögtönöz, és úgy, hogy nemcsak a teríték, de az ízek emléke is megmarad. Elbeszéljük, és megpróbáljuk utánozni.

Szeleczky Ildikó otthonát azért kerestük föl, mert ő a Vendégvárás Művészete Egyesület alapító elnöke. Kiváncsivá tett bennünket, hogy a nagy ünnepek közeledtével vajon hogyan és hová várja szeretteit, vendégeit? Kedvünkért megterített előre mindkét ünnepre. Így megörökíthettük, hitem szerint az ország legszebb asztalkompozícióit.