KUDLIK JULI A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN ÉLÕ LEGENDA, SOK ÉVE JELEN VAN ÉLETÜNKBEN. Õ VOLT A MAGYAR TELEVÍZIÓ EGYIK LEGJOBBAN SZERETHETÕ ARCA. KEDVES MOSOLYÁVAL, ÖSSZETÉVESZTHETETLEN HANGJÁVAL RÉSZE VOLT ÉLETÜNKNEK, MINT EGY VÁLASZTOTT CSALÁDTAG. A HAJDANI „JULI SULI” ADÁSAIBÓL MEGISMERHETTÜK HIHETETLENÜL GONDOS HÁZIASSZONYKÉNT IS. IGÉNYESSÉGÉRE JELLEMZÕ, HOGY A KOMPÓTOKAT, LEKVÁROKAT SAJÁT KÉZIMUNKÁIVAL DÍSZÍTI, AZTÁN AZ ÍNYENCSÉGEKKEL CSALÁDTAGJAIT ÉS SZERETTEIT KÉNYEZTETI.
Olyan családba születtem, majd aztán házasságkötésem kapcsán olyan nagyobba kerültem, amelynek tagjai bár földrajzilag távol élnek egymástól, mégis egy családot alkotnak. Én itt tanultam meg, hogy a család olyan alapvető emberi közösség, ahol mindenkinek helye, szerepe, feladata van, ahol megtanuljuk a felelősségvállalást egymásért és mindazért, amit ránk bíznak Ez az otthon egyik alappillére.
Édesanyám 14 éves koromig hátébé, azaz háztartásbeli volt. Anya, feleség és háziasszony. Ebből következett sok minden: öcsémmel együtt egész nap vele voltunk, és ő velünk. Ha főzött, én is ott lábatlankodtam, ha takarított, törültem a port, ha mosott (nem lévén mosógép, egész napos, igen kimerítő munka volt), én is súroltam – kis sámlin állva a teknő mellett – a zoknikat és a zsebkendőket. Ez nekem remek játéknak tűnt, hiszen „igazán” csináltam. Amikor tésztát „gyúrtunk”, az enyém már fekete volt a nagy igyekezettől, de ugyanúgy a tepsibe került, és amikor kerestem, azt mondták, „apu már megette, mert az volt a legfinomabb” – és én boldogan elhittem! Mint ahogyan elhittük a Télapót – amíg rá nem jöttünk, hogy a házmester bácsi az -, elhittük karácsonykor az angyalkákat, akik az ablakon hozzák be a fenyőfát a negyedik emeletre, pedig nem volt lift – és évekig próbáltuk megfejteni, hogy hogyan tudják kívülről kinyitni az ablakot, ami zárva van, hiszen odakinn esik a hó. És elhittük a meséket, a királyfit és a királylányt, a gonosz mostohát, meg a hétfejű sárkányt, és őszintén sírtam, amikor a farkas megette a nagymamát, és torkunk szakadtából ordítottunk a Bábszínházban, hogy figyelmeztessük Hófehérkét.
Idővel persze minden kiderült, ám ezáltal semmi nem lett rosszabb. Sőt! Addigra megismertük az örömöt, a szeretetet, a jót, a rosszat, és egy icipicit a bánatot, de azt hiszem, azt is csak azért, hogy az első kettőt jobban értékeljük. Ebben az életkorban már tudtuk és még elhittük, hogy a jó mindig jutalmat, a rossz mindig büntetést kap. Eközben hármas, majd kettős társbérletben laktunk, megszületett a forint, fújtak a „fényes” szellők, meg a nem fényesek, de bennünket óvott, védett mindettől a család, az otthon. Biztonságban voltam.
Megtanultam felsőfokon játszani, örülni, és tudtam, mi a szeretet. Körülöttem mindig rend és nyugalom volt.
A Karácsony akkoriban az esztendő leghosszabb napja volt. Nagybetűs, várva várt ünnep. Ízek, illatok és érzelmek ölelkezése, itt legbelül!
Emlékszem rá, amikor kicsi gyerekként testvéremmel együtt karácsony szent napján, reggeli után a szomszéd házban lakó nagyszüleinkhez mentünk át. Náluk vártuk ki, amíg az angyalkák mindent elkészítenek: elhozzák és feldíszítik a fenyőfát, elhelyezik az ajándékokat. Sok mindennel próbáltuk múlatni az időt, de nagyon lassan telt. A konyhából – ahol nagymama szorgoskodott – fennséges illatok áradtak, jelezve, hogy lassan elkészül az ünnepesti vacsora. A bejárati ajtó üvegéhez tapadva lestük a Jézuskát, de csak a sűrűn hulló hópelyheket láttuk.
Közben észre sem vettük, hogy a szobában már áll egy kicsi karácsonyfa, alatta sok-sok ajándékkal. Elképzelni sem tudtuk, hogyan került oda, és miért olyan kicsi. Akkor nagyiék azt mondták: mi már öregek vagyunk, nekünk elég ez is, hiszen az öröm, a szeretet teszi naggyá.
A gyerekek karácsonyfája azért olyan hatalmas, hogy lássák: ezek az érzések az égig érnek ezen az estén az egész világon.
Azután hazamentünk. Mit mentünk, repültünk! Ám a szobába mindig édesapám lépett be elsőként. Mi csak akkor mehettünk, ha megszólalt a csengő. Tudtuk: az angyalka így jelzi, hogy mindennel elkészültem! Öcsémmel kézen fogva léptünk a szobába, és remegő lábakkal, szájtátva néztük a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát, amelyen szikrázó csillagszórók próbálták meghódítani a szobányi fenyőillatot, miközben a Mennyből az angyal szólt a lemezjátszóról. Elvarázsolt és megbabonázott voltam. És még ma is – amikor már bizony nekem is csak kicsi fát hoznak az angyalkák – így emlékszem erre.
Egyik karácsonyon aztán, amikor véget ért a zene, és elfogytak a csillagszórók, észrevettük, hogy a papagájunk kalitkájából hiányzik a kicsi csengő. Így jöttünk rá, hogy nem is a Jézuska csengettyűje szólt, hanem apu csilingelt az angyalka helyett. Nem árultuk el, amit észrevettük, olyan jó és szép volt, hogy még sokáig eljátszottuk öcsémmel együtt ezt a szertartást.
Később huszonöt éven át voltam „angyalka” a televízióban. Akkor a szentesték kicsit máshogyan zajlottak – de ezek a meghatározó élmények és emlékek belül mindig velem voltak, vannak a mai napig.
És bizony ez is az otthon része.
A legelső kérdésed az volt, mi az otthon – Nos, az a hely, az a biztos pont, ahonnan jó elindulni, ahová jó hazatérni, ahol jó együtt lenni, és ahol jó olykor egyedül maradni. Ha ezt tovább gondolom: ezek az otthonok lakásokban vannak, a lakások házakban, a házak utcákban, az utcák pedig városokban és falvakban.
Ezek adják az országot, magát a hazát, amely a nép, a nemzet otthona.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások