A svéd és az uniós zászlók békésen tekintenek le a házra és a kertre. Ez az a hely, amely oly sok családi öröm, tragédia és nemzetközileg is fontos esemény színhelye volt. Az előszobában van még egy zászló, egy golyók által szaggatott a II. világháborúból, amely a svéd követségen lobogott.
Nicolas Trouvé, Svédország nagykövete néhány hónapja érkezett Budapestre, s amilyen szeretettel beszél munkájáról és korábbi kiküldetéseiről, nyilvánvaló, hogy jól választott pályát. Megcsodálva a kert tulipánjait, rózsáit, a frissen telepített fűszerkertet, a kert alján újonnan kialakított magas zöldséges ágyásokat, kiderül, hogy a nagykövet hobbija a kertészkedés: „Szeretném, ha Zöld nagykövetnek hívnának, mert kedvelem a kertet és a kertészkedést. De menjünk fel az erkélyre, és nézzük meg onnan a kilátást!’ – invitál bennünket mosolyogva a rezidencia emeletére. S valóban, velünk szemben, de jóval alattunk látjuk a köztársasági elnöki palotát a Várban, azon túl még a Bazilika tornyait is. „El tudják képzelni, milyen itt reggelizni a lombok között, hallgatni a madarak csicsergését, és látni a csodálatos kertet? Reggel ezzel a kilátással és nyugalommal feltöltődve sokkal könnyebb nekivágni a napnak.” – mondja, és büszkeségéből mi is átérzünk valamit, szépséges fővárosunk láttán.
Niclas Trouvé nemzetközi gazdaságból, földrajzból és közgazdaságtanból mesterdiplomázott Stockholmban, tanult történelmet és politológiát, nemzetközi gazdaságtant Pennsylvaniában, de egy katonai egyetemet is kijárt. 1992-ben vált a svéd külügyminisztérium alkalmazottjává, első kiküldetése Helsinkibe vitte, majd dolgozott az észt fővárosban, Új-Delhiben Indiáért, Nepálért, Bhutánért, a Maldív szigetekért és Shri Lankáért is felelős volt. Ez után jöttek életének igazán izgalmas kiküldetései, amelynek kalandjai egy könyvet is betöltenének: Bagdadban Jordánia is alá tartozott, azután Afganisztánban és Pakisztánban Svédország különleges követeként dolgozott.
Az eklektikus stílusú, 20. század fordulóján született rezidencia története is különleges. Az épületet több ízben is átalakították jó nevű építészek tervei szerint, első tulajdonosa egy gazdag iparos, Samuel Weiner volt. A sors fricskája, hogy a milliárdos vállalkozó fia elkötelezett kommunistaként Moszkvába emigrált, de a szovjet elvtársak nem bíztak a külföldiekben, így a fiatal Weinernek menekülnie kellett, visszatért Magyarországra. Sikertelenül próbálta apját rábírni, hogy a fokozódó antiszemitizmus miatt együtt hagyják el Európát, apja sorsáról nincs bizonyosság, hogy hol és mikor halt meg. A ház 1944-ig többször cserélt gazdát, végül evakuálták, csak a sofőr és a szakács maradhatott benne. Az ő történeteikből ismert néhány momentum a korábbi lakókról, a ház későbbi sorsáról. A különleges épület a háború alatt sem maradt üresen, előbb német, majd orosz tisztek lakták, mindkét nemzet katonái közül sokat temettek el a kertben. 1947 után a házat államosították, északkoreai, később kelet-német rezidencia lett, utánuk az Európai Unió nagykövetének lett otthona, majd csatlakozásunk óta a svéd nagyköveteké.
Az előszoba relikviája a már említett, üvegborítás alatt őrzött, golyószaggatta zászló a régi követségről, de egy másik magyar vonatkozású tárgy is helyet kapott. Az 1710-es romhányi csatát ábrázoló festmény a svéd-orosz háborúból erre menekülő svéd katonák hősiességét ábrázolja, akik közül Rákóczi oldalán többen is életüket áldozták szabadságharcunkért.
Hozzászólások