A svájci rezidencián

A legtöbb ember számára egy nagykövetség fényűző környezetet jelent. Olyan helyet, ahol fontos találkozók zajlanak. A fogadásokon, vacsorákon ízletes specialitásokat szolgálnak fel a meghívott neves vendégeknek. A legtöbben ennyit láthatnak a vezető diplomaták munkájából, életéből. Egy nagyköveti rezidencia még titokzatosabb, mert zárt világ. Olvasóink szerencsések, mivel a Jean-François Paroz-val folytatott beszélgetésünkből megismerhetik a svájci nagykövet életét, életterét.

Régi mániám végighajtani a Stefánián” – szól a híres magyar sláger. A dal azt jelzi, hogy az 1838-as nagy pesti árvíz hatalmas pusztítását követően impozáns villák épültek az Andrássy és a Stefánia úton. Ezek között voltak, és állnak ma is Budapest legelegánsabb épületei. Az egyik ilyen épület a Svájci Nagykövetség és a nagyköveti rezidencia székhelye. Ahogy végigsétálunk a tágas, gyönyörűen berendezett szobákon, a ház történetéről beszélgetünk. Paroz nagykövet elmondja, hogy a villa eredetileg Kálmán Henrik, a Brit-Magyar Bank igazgatójáé volt. A svájci kormány 1938-ban bérelte ki az épületet a bankártól, a Svájci Államszövetség Követsége, majd 1963-tól a Svájci Nagykövetség működött itt.

Az idei a holokauszt 70. évfordulójának az éve. A Svájci Államszövetség személyzete és az épület is fontos szerepet játszott a holokauszt körüli időben. Paroz nagykövet egy svájci diplomata Magyarország német megszállása alatti munkáját ismerteti. 1942-től a háború végéig Carl Lutz volt a svájci helyettes konzul Budapesten. Több mint 62000 zsidó köszönheti neki az életét azáltal, hogy védleveleket állított ki számukra. Carl Lutz, sok más személy mellett Magyarország miniszterelnökének is segített. 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján Dr. Kállay Miklós menedékjogot kért a svájci követségen, de nem kapta meg. Carl Lutz kocsiba ültette, és maga vitte át a miniszterelnököt a török követségre, ahol megkapta a menedékjogot. Carl Lutz fényképét a rezidencia nagy szalonjában láthatjuk. Lutznak megengedték, hogy elhagyja Magyarországot, mielőtt az orosz csapatok bevonultak az országba.

Egy másik svájci diplomata, Arnold Feller, aki ebben az épületben élt, nem volt ilyen szerencsés. Őt ugyanabba a szovjet börtönbe vitték az oroszok, ahol a svéd diplomatát, Raoul Wallenberget tartották fogva. A háború végén Fellert két orosz pilótáért cserében szabadon engedték, míg Wallenberg a fogolytáborban halt meg.

Nem csupán a villaépület történelme érdekes, de az sem mindennapi, hogy mára multifunkcionális komplexumként működik. Hogyan képzeljük ezt el?
Ez az épület ad otthont a nagykövetségnek, a nagyköveti rezidenciának és a Svájci Hozzájárulás Program Hivatalának. Az a célom, hogy ezen létesítmények a legteljesebben támogassák a svájci érdekeket, és javítsák a kétoldalú kapcsolatokat. A rezidencián arra is lehetőség nyílik,hogy a svájci üzletemberek magyar vezetőkkel és partnereikkel találkozzanak. Svájc a hatodik legnagyobb külföldi befektető ország Magyarországon: 300 vállalattal 35 000 munkahelyet biztosít. Svájc nem tagja az Európai Uniónak, de mivel európai ország, érdeke, hogy segítse egy jól működő Európa létrehozását. A Svájci Hozzájárulás program keretein belül 31 milliárd forint támogatást nyújtunk Magyarországnak, amibe 37 projekt tartozik. A program részeként négy nagy vízellátási projektet finanszírozunk, köztük az Ózdi Vízellátási Rehabilitációs projektet, amelynek költségvetése több mint 1,8 milliárd forint.

Az épület mindenekelőtt a Svájci Nagykövetség, ugyanakkor a nagykövet és felesége, a szintén diplomata, most a Vöröskereszt Mozgalomban tevékenykedő Yulia Gusynina Paroz rezidenciája, lakhelye is. Mire figyeltek a berendezkedés során?
Igen, ez egy különleges helyzet, amit igyekeztünk a feleségemmel, Yuliával tökéletesen megoldani. Kiemelt figyelmet fordítottunk arra, hogy a villaépület három funkciója harmóniába kerüljön annak építészeti stílusával, berendezésével, szőnyegeivel, beleértve még az olyan finom részleteket is, mint a bútorkárpitok vagy éppen a függönyözés.

Vallom ugyanis, hogy egy rezidencia bemutatja a nagykövetet és életútját is. Rámutat arra, hogy a fogadó ország és Svájc kultúrája hogyan illeszkedik össze egy épületben. A legjobb példa erre a nagy szalonból nyíló, hatalmas tükrös ajtajú étkező. Ez az a hely, ahol koncerteket, ebédeket és konferenciákat tartunk. Legérdekesebb bútordarabja az étkezőasztal, amelyet 1712-ben egy magyar mester készített német nyelvű asztali áldás intarziával. (Abban az időben ugyanis a német volt a hivatalos nyelv az országban.) És ezen a bútordarabon ma fontos megállapodásokat írnak alá a Svájci Nagykövetségen.

Különlegességet a könyvtárban és a pepita kövezetű téli-kertet a szalonnal összekötő térben is találni…
Igen, szintén izgalmas felfedezés a könyvtárfal borítása. A szoba egyik oldalán díszes faragású fa borítja a falat. A könyvespolc ajtó fölötti ívében a brit királyi címer és a latin felirat is azt jelzi, hogy az épület első tulajdonosa a Brit-Magyar Bank volt. A télikert felé sétálva, az átjáróban két festmény emlékeztet szakmai életutamra. A „42nd Street” című alkotást Tom Christopher festette, és 1999-ben New Yorkban vásároltam. Izgalmas éveket töltöttem a folyton nyüzsgő városban. Amikor az ENSZ-ben dolgoztam, minden nap megfordultam a 42nd Streeten. A másik festmény, a „Diadalmas bevonulás”, Natalia Bikir, egy moldvai festőnő munkája, amelyre Párizsban találtam rá, még 2002-ben. Történelmet, francia irodalmat és nemzetközi kapcsolatokat tanultam akkoriban az egyetemen.

Milyen út várta Önt az egyetemi évek után?
Miután sikeresen letettem a nehéz diplomáciai vizsgát, felvettek a Svájci Külügyminisztériumba. Kiküldetéseim Afrikába, az Egyesült Államokba és Európába vezettek. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a korábbi ENSZ főtitkárral, Boutros Boutros Ghalival dolgozhattam a Frankofónia Nemzetközi Szervezetében. Ghali látnoki férfi, elképzeléseiben óriási erővel. Rengeteget tanultam tőle Párizsban.

Amint az interjú a végéhez közeledik, a társalgó Stefánia útra néző hatalmas ablakai előtt állok. Azon gondolkodom, hogy ez az épület és az emberek, akik benne éltek és dolgoztak, mit és mennyit láttak a történelemből. Azokra az emberekre gondolok, akiknek Carl Lutz védlevelet állított ki, ami nem csupán a külföldre utazás engedélyét, hanem annál jóval többet, a szabadságot és az életet jelentette. És próbálok a Stefániáról szóló dal következő soraira emlékezni: „A sok szép pesti lány, mind úgy bámulna rám, és megfordulna a kocsim után…”