A jó címer könnyen felismerhető és megkülönböztető. A rendszerváltozás új lendületet adott hazánk településeinek címerkészítéséhez is, és dicséretes, hogy ma már alig van olyan község, melyik ne rendelkeznék egy-egy szép címerrel. A címer így válik a megkülönböztethetőség, és egy közösség összetartozása eszközévé. Remélhető, hogy az a kevés helység, ahol a polgárok még nem alkották meg címerüket, rövid ismertetőnkből felismerik a legfontosabb szabályait, és címeralkotásukban követik az ősi heraldika előírásait.
Amatőr heraldikusnak vallom magam (heraldika=címertan), gyermekkorom címerfestési szenvedélyét élem ki felnőtten, érett korúan. Építészként, s amatőr festőként igen közel áll hozzám a címerek gazdag szín- és formavilága, s mint a történelem szeretője, a címerek ismerete kiegészíti e tudománnyal szembeni kíváncsiságomat.
A címer használatának szükségessége messze visszanyúlik a történelembe, igazi virágkora azonban a korai középkorba tehető. A harcászat ugyanis ekkor megkövetelte, hogy a szemben álló felek jól felismerhetők legyenek, ennek legkézenfekvőbb harci eszköze a pajzs volt, s mindmáig az is maradt. A címerkészítésnek tehát mindmáig a jó felismerés, a megkülönböztetés a célja, s a címerkép elsődleges hordozója a pajzs.
A középkorban kialakul a herold intézmény. Õk, a korai korok sértetlenséget élvező utazó nagykövetei, a ruházatukon hordják a címerképet, és szabadon közlekedhettek megbízójuk üzeneteivel az ellenség táborában. Ebben az időszakban számos divatos pajzsforma alakult ki, a hosszúkás formájú normann pajzs, a háromszög, majd a kerek talpú pajzs, végül a tárcsapajzs, melynek kerek kivágása lehetőséget adott a lándzsa megtámasztására.
Az évszázadok során a családok, később az államok bonyolult összeházasodása szükségszerűvé tette a pajzsok valamiképpen való egyesítését. Ezt nem a pajzsok egymás mellé sorolásával érték el a címertanban, hanem a pajzs felületének szabályok szerint felosztásával. Ezek az egyesített, vagy osztott pajzsok. A bonyolult felületbeosztások, mesteralakok formálásának szabályaitól eltekintünk, kitérünk azonban a színek vagy mázak kialakítására.
A címer alapfunkciójából – könnyű felismerhetőség – következik az alapszínek alkalmazásának követelménye. A fémeket a geometriai felosztásnak megfelelően az arany és az ezüst jeleníti meg, a háttérszínek – a gyakoriság sorrendjében – a következők: piros, kék, fekete és zöld. A későbbi korok használták még a bíbort, a narancssárgát és nagyon ritkán a barnát is. A címerek pajzsai felett gyakorta megjelenik a sisak, sisakdísz és a különböző sisaktakarók, leplek, melyek egyúttal jelzik a címer keletkezési korát is. A leplek körülölelik az egész címerpajzsot, színük kiindulása lehet a későbbi lobogó színezésének is. A sisak kiegészítő eleme, később önálló szerepet is betöltő dekoratív eleme, a korona. A feudalizmusban az uralkodó rétegek rangjának jelölését szolgálja. A korai századokban az uralkodó koronája az állam szimbóluma egyben, így vált a rendszerváltozást követően a Szentkorona a Magyar Köztársaság címerének kiegészítő elemévé, jelképezve a magyar nemzet összetartozását.
A heraldikai eszközök tára kiegészül még a pajzstakarókkal, melyek emberi vagy állati figurák, továbbá a címerpalásttal vagy címersátorral, és a jelmondattal.
A – 90-es évek a magyar címerek tervezésében új fellendülést kínáltak. A rendszerváltozást megelőzően a címerkészítés szovjet befolyása alatt állt, hiszen a Szovjetunióban a heraldika sohasem hanyatlott le. A címerképben gyakran naturális elemek, olykor tájképek jelentek meg. A felismerést az a korábbi zavar is fokozta, hogy Európában a címerpajzs már a barokk korban túlterhelődött epikus elemekkel és naturális képekkel. A levágott török fejek, templomok, várak és kastélyok naturális képei, a címerosztások sokaságának elszaporodása miatt Magyarország címerképei mindmáig a túlzottan naturális, beszélő címerek felé terelik a lelkes és jóindulatú megrendelőket.
Feledésbe merült az, hogy a címerkép jól leolvasható, felismerhető és a helyekre jellemző legyen. Új sematizmusnak tulajdonítható, hogy a helyiségeink címereinek nagy részében megjelentek a konzervatív termelőeszközök, az eke, az ekevas, az ekesarablya, a kacorkés, és a szőlőfürt. Sok címer rajza annyira bonyolult, hogy egy iskolás gyerek is csak nehezen tudja fejből lerajzolni. Pedig a jó címer könnyen felismerhető, leírható, s le is rajzolható.
Hozzászólások