Ha szárnyakat kaptál, repülnöd kell

Sosem félt az ismeretlentől, bátran belevágott az élet nagy kalandjaiba, mert mindig hitt abban, hogy az idegenség egyben lehetőséget is rejt magában. Számára az élet legfontosabb üzenete a hit, valamiben, valakiben, és elsősorban önmagunkban. Bánfalvy Ágnes a vendéglátónk.

Bánfalvy Ági alighanem az egyetlen olyan magyar színésznő, aki sikereket ért el a nemzetközi kulturális életben is. Színésznőként, rendezőként Európában és a tengeren túlon olyan nevekkel dolgozhatott együtt, akikről mások álmodni nem mertek. – Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy a sorsom csakis a színpad lehet – meséli. Háromévesen egy este drámaian szétnyitottam dupla szárnyas ajtónkat, és tökéletes meghajlást végeztem a családom felé, akik nekem háttal, a tévét nézték. Észre sem vették a produkciót. Keservesen sírtam, s amikor elhüppögtem nekik a bánatomat, megismételhettem a produkciót. Ekkor már volt taps, és ez hihetetlen boldogsággal töltött el.

Ági élete ezután már csakis a színészet felé mutatott. Konokul készült a színművészeti főiskolára, ahová fel is vették, Szinetár Miklós osztályába került. – 1978-ban forgattuk az Abigélt, én játszottam Torma Piroskát, a lakli, magányos lányt, aki esetlennek tűnik, és mégis erős, és tudja, merre tart az útja. Én magam voltam Torma Piroska. Szabó Magda azt mondta az alakításomra, hogy az „tormissio” volt, és nekem különleges dolgokat kell véghezvinnem, mert különleges vagyok. Szavai örökre beleégtek a szívembe, soha, egyetlen pillanatra sem felejtettem el.

Akkor sem, amikor elindult világot látni. Párizsba ment, ahol részt vett Jean-Luc Godard szereplőválogatásán. És megkapta a Passion című filmben Michel Piccoli partnerének szerepét. A film elnyerte a New York-i filmkritikusok díját. Párizs után New York következett, a Columbia Egyetem angol és filmrendező szakán. – Csodálatos időszak volt. Később Los Angeles-be mentem, ahol két produkció között a California State University of Los Angeles tanára lettem, filmszínészetet tanítottam. Felkértek, hogy rendezzem meg az Aréna Theaterben a „Vízkereszt, vagy amit akartok” darabot. Olyan siker lett, hogy még a lépcsőn is ültek. Ági szeretett Los Angeles-ben élni. Ő is ismeri a mondást: várni valakire, aki nem jön, álmatlanul feküdni éjjel, és dolgozni elismerés nélkül – ez az a három dolog, amibe az ember belehal. – Nem volt időm hiábavalóan várakozni, és ha álmatlanul telt egy-egy éjszakám, az azért volt, mert készültem a másnapra. Elismertek, rendezhettem, filmeztem, és hamarosan úgy jártamkeltem az idegen országban, mintha otthon lennék.

1992-ben tért haza, hogy eljátssza a Merlin Színházban a „Játék a kastélyban” című darab főszerepét. – És ezután megkezdődött a kétlaki életem. Úgy repdestem a két világ között, mintha valóban szárnyaim lennének. A Merlin még valamit adott Áginak: itt ismerte meg Horváth Csaba filmrendezőt, aki ma is a társa munkában és magánéletben. – Született egy fiúnk, Olivér, aki most volt húszéves, és a zene a mindene. Amikor Szikora János rendező meghallotta, milyen muzsikák születnek Olivér lelkéből, felkérte őt az Abigél színdarab zenéjének megírására. Én pedig Torma Piroska szerepéből átnőttem Horn Miciébe.

Ági hihetetlen munkabírású, számára a munka a mindennapok boldogsága. – Hat éve alapítottam egy színészképző nyári tábort, ebből kinőtte magát a nemzetközi színészképző stúdió. És hogy mit szeretnék még? Valóra váltani a megvalósulatlan álmokat, filmet rendezni, színpadra állítani egy nagy zenés darabot… és utazni, utazni. Bejártam a világot, de Olaszország valahogy kimaradt. Talán nemsokára eljutok Rómába, ahol, pontosan tudom, valami nagyszerű dolog vár rám.

„Amikor megrendeztem a Vízkereszt vagy amit akartok darabot, felkerültem a Variety szakmai lap címoldalára. Ez Amerikában nem sokaknak adatik meg.”

Saját produkcióink vannak, saját finanszírozásban. Így aztán nem csoda, hogy a bútoraim egy része díszletként szolgál, például az Abigél előadásán is. Ez a hintaszék az édesapámé volt, és átlényegült Horn Mici ülőhelyévé. Talán örül neki, hiszen biztos, hogy látja.

Emlékfotelek

Bár lenne elég időm leülni ide! Édesanyám üldögélt ezekben a fotelekben, 92 évesen, a nyáron hagyott el engem. Ez itt az ő birodalma, és nem tudok hozzányúlni, átrendezni, ha bejövök ebbe a szobába, látom őt, ahogy teát kortyolgat, újságot olvas, vagy csak nézi a régi, ólomkristály vázát, amelyben valaha csodás virágok illatoztak.

„Ez a keskeny pad éppen olyan, mint egy színházi zsöllye, remek helyet talált a konyhai átadópult alatt”

tükrök és képek

Szeretem a tükröket, van is belőlük sok a lakásban, és jó ötletnek tartottam, hogy az ajtókat is beborítsam. A narancsszínű fal napsütést idéz, elég erőteljes ahhoz, hogy kiemelje a fekete bútorokat. És a tükörben látszik a fiam, Olivér is, aki éppen az elektromos hangszerénél gyakorol – ez különleges kép, mivel ő még soha senkinek nem engedte meg, hogy együtt fényképezzék az édesanyjával. Nos, ez is egy alternatív kép, mintha lenne is, meg nem is.

kell, hogy legyen konyha is

Mert egy lakásban így illik. Nem vagyok konyhatündér, és amíg édesanyám élt, erre nem is volt szükségem. Ez is anya birodalma volt itt, úgy alakította ki, mintha még mindig a régi családi otthonban élnék, ahová nagy álmosan kibóklásztam, és megcsodáltam legújabb alkotásomat, amelyet a mama természetesen bekeretezve feltett a falra. A konyha nem nagy, de elfér benne egy kis ovális reggelizőasztalka, fehér csipkékkel és Zsolnay kávéskészlettel. Reggel még van egy kis idő, hogy megigyak egy jó kávét.