Szomjas György filmrendező és Ardai Ildikó textilművész 25 évvel ezelőtt vásárolt házat a Káli-medencében. A 200 éves nagygazda ház eredeti jellegét a hagyományok tiszteletben tartásával őrizték meg. Õk voltak a pionírok, majd közreműködésükkel jó néhány barátjuk vált háztulajdonossá a Balaton-felvidéken. Környezetvédelmi társaságuk azóta is sokat tesz azért, hogy e varázslatos vidékre jó szándékkal és jó ízléssel érkezzenek az új telepesek.
Akik a Duna mellett nyaraltunk gyerekkorunkban, csak legyintettünk, ha valaki a Balatont emlegette. Aztán amikor nagy sokára lejutottunk a tó környékére, felfedeztük a vidék értékeit. Vajon Szomjas Györgynek voltak-e olyan korai élményei, aminek hatására később otthonra lelt itt?
– Húszéves korom táján szereztem első élményeimet egy balatoni biciklitúrán.
Aztán kezdődött a kalandozások kora, s jutottam el Salföldre. Aztán eltelt majd tíz év, amikor feléledt bennem az egykori építész (a filmrendezői diploma előtt Sz. Gy. építészetet tanult – a szerk.), s arra gondoltunk Ildikóval, jó lenne valami régi, értékes épületet találni, csinálni valami értékeset. Az első betyárfilmem forgatásához helyszínkeresés ürügyén jártunk ismét a Balaton-felvidéken, tekeregtünk a faluban, s tévedtünk ide. Ez a ház a juhásznak volt a háza a XIX. században, mint később kiderült. Megfogott bennünket a hely, ahogy kinéz a völgyre, s nagy, tágas udvara van, a kert végéből közvetlen kijárás a rétre. Polgárnak hívták a mi juhászunkat, s a betyáriratokban rábukkantam, a Polgár nevűek határosak voltak a betyárokkal. – Pásztor, betyár mind egy fajta – – mondják az Alföldön, de bizonyára itt is igaz e szólás.
– Eladó volt a ház?
– Nem, dehogy. Ildikó bement érdeklődni, és a háziak meghökkentek, mert húsz éve senki emberfia nem akart házat venni abban a faluban. Lajos bácsiról nyugodtan meg lehetett volna mintázni a magyar paraszt szobrát: igazi nagygazda, mély hangú, bika erős, nagy bajusszal. Sikerült velük megegyeznünk, nem alkudtunk, mert tudtuk, hogy nagyszerű
a ház. Az első nyáron még csak az egyik szobát adták át, azt hoztuk rendbe magunknak. Õk leginkább a konyhában élték az életüket. Az idős pár a következő nyáron költözött el.
– Miről árulkodtak a részletek?
– Ezt az – ócska, régi házat?, ahogy a háziak fia nevezte, a XVIII. és a XIX. század fordulóján építhették, amikor még a kémény nélküli tetőtérbe füstöltek, s onnan ment ki a szabadba a füst. Gyakran le is égtek a házak, ezért állítólag császári hadmérnökök találták ki a szabad kéménynek ezt a fajtáját. A helyiség közepén van a kenyérsütő kemence, amelynek emberi arca van: nagy szája és két szeme. A főzés a tapasztott tetején zajlott. Kis vas – három lábak – alatt gyújtottak aprócska tüzeket, és arra tették rá a fazekat. A füst az emberek derékmagasságából szabadon ment fölfelé. A másik oldalon van a sparherd, az álló része sütőkkel, a lapos része a fazékban főzés számára. Az egész rendszer a szépséges tűzhelyekkel, eredeti formájukban, ma is mind-mind megvannak – mesél tovább Szomjas György – , csakhogy külön kályhacsöveket vezettünk föl a kéményhez, nehogy a gyerekeink elmeneküljenek innen a sok füsttől.
S ez még nem minden. Filmes-építész barátunk közel egy órán át mesélt még a füstös konyha csodáiról, bevallom, néha-néha elvesztettem a fonalat. Ha jól értettem, a szobai kályhákat is innen lehetett fűteni, azaz öt-hat fűtő- és tüzelőegység egyetlen kéménybe futott össze. Voltaképpen nagy találmány.
– Hogyan tudták a hagyományőrzést és kényelmet ötvözni a felújítás során?
– A szobák tapasztott földjét műemléki téglákra cseréltük, úgy gondoltuk, az nem durva beavatkozás. Az istállórész fölé új tetőt tettünk, s az íves tetőablakok helyett a régi szalmaledobót követő formák kerültek, a mert Balaton-felvidéken ez a szokásos. A pajtán már nyomaiban sem volt tető, oda régi hódfarkú cserepet tettünk. Ténylegesen új építmény a földből kibukó pince kiegészítése egy féltetővel. Jó emlékeim vannak a régi leányfalusi
teraszokról, mindig ott tanyáztunk a
barátainkkal, ha éppen nem a vízparton voltunk. A házhoz semmiképp nem lehetett ilyesmit hozzáépíteni, ugyanis a tornác úgy szép, ahogy van.
Számunkra ez a műemlék ház tökéletesen működik. Természetes módon lehetett ötvözni a hagyományőrzést és a kényelmet, és nagyon jó érzés, hogy megőriztünk valamit az utókornak. Környezetvédelmi társaságunk több száz tagja elszántan küzd azért, hogy ne épüljenek itt tájidegen házak, s ne legyen külterületi építkezés. Ne fordulhasson elő még egyszer, hogy valaki megszerez egy óriási területet a Nemzeti Parkban, bekeríti szögesdróttal, és a Káli-medence kellős közepére odaépít magának egy házat.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások