Ha az embernek szabadsága lehet otthona létrehozásában, a ház, a lakás, a kert visszatükrözi az ott élők egyéniségét, lelkületét. ez méginkább vonatkozik arra az intim szférára, amit mi e sorozatunkban Otthonkuckónak neveztünk el, egy olyan helynek, ahova még szűk családi környezetünkből is félrevonulhatunk. Ezúttal für anikó színművészhez vezetett az utunk, akinek különös kisugárzása azonnal magával ragadja az embereket. Vidéki otthona bájos és szeretnivaló, akárcsak ő maga. mérhetetlen szeretet és jóság árad belőle, amit ő benső házépítésként aposztrofál.
Nálunk sajnos nincsenek régi családi bútorok, pedig jó érzés lenne a nagymamám egykori asztalánál ülni. Tőle csak apró emlékek maradtak meg, főleg olyanok, amelyeket az ember a szívében hordoz. Ezek végigkísérik az életemet, belülről építenek, részemmé váltak.
Lényünk alaptulajdonságai adottak, az évek folyamán mi csupán erre építkezünk, ahogy egy ház is felépül. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, mihez nyúlunk hozzá. Ez a bizonyos alap olyan, mintha egy ház közepén álló kandalló lenne, és mindent e köré és ehhez igazodva kell kialakítanunk. Sem odébb tolni, sem átrakni, megbolygatni, lefedni nem szabad, hiszen azt kaptuk, és ez a legfontosabb bennünk. Ha mégis ellene teszünk, az egyfajta önbecsapás, amely együtt jár őszintétlen dolgokkal. Ha pedig önmagunkkal nem vagyunk őszinték, akkor másokkal sem lehetünk azok. Ami a lényeges, az a szülői útravaló, a gyermekévek, a nagyszülők, az otthon.
Számomra a fészekrakás kezdetét a Mama jelenti. Kislánykoromban sokat költözködtünk, de bárhol is voltunk, a legsanyarúbb körülmények között, a mamám mindig csodálatosan megterített. Képes volt a szépet, a kellemet, az élet kis örömeit elém tárni, akár egy zsebkendőnyi helyen is. Az – óotthon – a legjobb a világon, a gyerekkori emlékek, és mindezt neki köszönhetem – a szeretetet, a barátokat, a nagy társasjátékokat, a nyitottságot, bizalmat és elfogadást. Szűk család révén nekünk a barátok jelentették a családot, a meghitt együttléteket az otthonunkban. Mondják, hogy az ember a családját kapja, ami egyfajta feltétlen szeretetet jelent, de a barátokat ki kell érdemelni! Azt vettem észre, hogy ha nyitottak vagyunk a világra, néha találkozunk olyanokkal, akik valami miatt annyira érzik a lelkünket, hogyha évekig nem is látjuk egymást, akkor is ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Szeretem az embereket, szeretem megfigyelni és befogadni őket. Azt hiszem, már kislánykoromban is ilyen voltam. Belülről ugyanolyannak látom magamat ma is, és pontosan emlékszem az érzéseimre, a Király utcai hatalmas art decós bérházra, ahol éltünk. Nekem az a szülői ház. Persze a jó emlékek között előfordult, hogy fakanállal kaptam ki, mert át akartam mászni a negyedik emeleti korláton. Talán tetszett, vagy mert kicsi voltam, az meg kihívásként magasodott előttem. Emlékszem például arra is, hogy hatéves koromban egy mustársárga, lukacsos bőrcipő volt a kedvencem. Már csillagokat láttam benne, mert kinőttem, de akkor sem voltam hajlandó lecserélni. Nagyon-nagyon tetszett.
A családunk tulajdonképpen három nőből állt. Kicsi voltam, amikor a nagypapám meghalt és sajnos, mint személyiséget, nem tudtam megőrizni az emlékeimben. Viszont a kertes ház és a színház utáni vágy genetikailag van bennem. A nagymamám imádta a növényeket, és valóságos kis virágoskertté varázsolta a gangot. Színjátszásra utaló baljós jelek is voltak a családban, a nagymamám az operaház ösztöndíjasa volt, az édesanyám meg énektanárnő és előadóművész. Bár a nagypapám vasesztergályosként dolgozott, amatőr színjátszó is volt. Még Hamletet is játszott.
Sokszor megkérdezem magamtól, vajon miért engem szeret a Jóisten annyira, hogy a harmadik generációban végül mindezek – a kertes ház, a színház közelsége – nekem adatott meg. Nagy örömet és boldogságot jelent számomra az itthonlét, a virágok, a kert. Amikor hazajövök, imádok – molyolni?, egyik helyről a másikra rakni, rendszerezni a dolgaimat. Picit szanálni és rendszert teremteni. A rend nagyon fontos az életemben, úgy érzem engem szolgál. Ha rend van körülöttem, biztonságot és szeretetet érzek, s ha jól érzem magam, a világ felé is többet tudok adni.
Egy ismerősöm a minap keseregve mondta: – Hát, ilyen az élet! – Nem! Az élet olyan, amilyenné formálod magadnak – válaszoltam neki. Lehet, hogy ez önáltatás, de hál – istennek az élet sokszor engem igazol. Alapvetően nyitott vagyok, bár pillanatok alatt be is tudok zárulni, ha olyan közegbe kerülök. Nem törekszem arra, hogy mindenáron szeressenek, de hiszek abban, hogy ha jót adok magamból, jót is kapok vissza. Megütök egy alaphangot, és nagyon biztató, ha erre válaszol egy másik hang. Derűs akarok lenni, mert nem tudok másképp élni. Ezt megteremteni természetesen napi feladat. Lehet, hogy ez gyengeség, mert képtelen vagyok a világot olyannak elfogadni, amilyen lenne, így inkább igyekszem megteremteni magamnak.
Sokszor kérdezik tőlem, hogy optimista vagyok-e! – Számomra nincs más alternatíva. Talán így születtem, de az is lehet, hogy ez az építkezés egy része, amivel azt a bizonyos kandallót körülépítem.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások