Az operett-, illetve a színházi kert mint definíció, látni fogják, egyáltalán nem túlzás a címben. Zsadonéknál tényleg csaknem minden megvan ahhoz, hogy az ember még a kertben is teátrumban érezhesse magát. Van – kakasülő?, és vannak – emeleti páholyok?, ahonnan jól lelátni az egész kertre. Tekintettel arra, hogy az operett csillagaihoz látogattunk el, ez nem is akkora csoda –
Házuk és birodalmuk úgy néz ki, mint egy nagyobbacska szelet a budai hegyekből. Van alsó és felső bejárata. Az alsó utcából a lakásukba lehet jutni, míg a telek felső bejáratából elsőként az Operettvilág Kft. irodájába érkezik a vendég. Mivel egyáltalán nem sietünk, így az iroda egy picit várhat, előbb elmeséltetjük a házigazdával, hogy min is kell elámulnunk a kapunál. Később lesznek olyan helyzetek és látványok, amikor nem kérünk segítséget. Magunktól ámulunk el fotós kollégámmal. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a művésznő később csatlakozik kertbámuló körutunkhoz, pontosan úgy, ahogy egy primadonnához illik: amikor már kellően fel leszünk hevülve a látottaktól, akkor lép közénk.
Andrea és Tibor úgy döntöttek, hogy még az sem mindegy, milyen a kerítésen kívüli élet, hogyan nézzen ki a terep, amikor hazaérnek. Így aztán, amerre jártak a világban, mindenhonnan hazahoztak valami növényféleséget. Az alpesi tuja, amely a róla elnevezett vidékről származik, az utca bejáratát díszíti. Még nem óriási, de – azt ígéri – nemsokára bokor lesz belőle. A sziklakertet babarózsák, bokrok, fenyőfa, valamint japán birsfa teszi változatossá. Ha csak ezt a növényi fogadtatást látja az érkező, máris úgy érzi, ide máskor is szívesen megérkezne.
Mielőtt fokról fokra haladnék lefelé (72 lépcsőről van szó!) és bekukkantanék minden teraszra (olyan 8-10 van belőlük!), elöljáróban el kell mondanom, hogy nem mindig volt ekkora ez a kert. A művészházaspár időről-időre jutott egyre feljebb. Amikor a legfelső részt is birtokba vették, annak állapotáról Tibor azt meséli: – Olyan volt, mint egy második világháborús romhalmaz. Egy ápolatlan, műveletlen földdarab!?
A kapuból belépve azonnal szembesülünk a látvánnyal és a ténnyel: egy igazi – növényeldorádóba – vetett jó sorsunk. Ennek a dús (és időnként kertészt igénylő) növényzetnek bizonyára több órán keresztül leszünk a rabjai, úgyhogy bármennyire is nem ezért jöttünk, én mégis teszek egy gyors kitérőt az irodába. Itt működik egy asztallal és néhány okos géppel az Operettvilág Kft. Érdemes volt belépni, ugyanis Vámos Lászlóról egy olyan életszerű fotó díszlik a falon, hogy csaknem megszólítom a Tanár urat. Röviden felidézzük az általa rendezett darabokat, és egy jót merengünk azon a múlton, amikor még élt, és amikor a világ (és benne az operett) még sokkal érthetőbb volt?
Vissza a kertbe! Megdicsérem – teljes joggal – a vadszőlőt. Úgy fut felfelé, mintha valaki mindennap megfésülné a leveleit. Sehol semmi gubanc, rendetlenség. A következő kérdésem még el sem hangzik, a művész úr máris kész a válasszal: – Néhány éve Ausztriában, pontosabban Langenlois-ban léptem fel. Egy barokk kastély kertjében játszottuk a Marica grófnőt. Én mint Zsupán fekete pej lóval jöttem be a színpadra – ahogy kell – , és ott láttam azt a megoldást, hogy a kertészek a száraz régi fatuskókat rátették a színpad szélére, és körbeültették virágokkal. Ezt ott ellestem, majd idehaza honosítottam. Azóta ha rájuk nézek, menten a Marica grófnő kertjében érzem magam. –
A képzeletbeli grófnő kertjében éppen a Pistike virágzik a legjobban. De az egész kert Andrea óhaját követi, és mindig virágzik valami. Azt kicsit sajnálom, hogy a Hibiszkusz éppen csak készülőben van a virágzásra, fehér és rózsaszín bimbóit ott jártunkkor még nem nyitotta ki. A tűzliliom pedig gondolkodóba esett, hogy mit mutasson meg magából. Voltaképpen jól döntött: egyaránt vonultatta fel elhaló és éppen éledező virágait.
Aztán lelkendezek egy akácfáért, amelyről kiderül, hogy ecetfa. (Kérném nem terjeszteni, annál is inkább, mivel felvilágosítottak, hogy az illető fa gyomnövény!) Körülbelül a telek félénél egy óriási tuja tör az ég felé. Tibornak erről is van mit mondania: – Két évvel ezelőtt Andreának az volt a karácsonyi ajándékom, hogy egy alpinistával feldíszíttettem. Fogalma sem volt róla. Amikor hazaértünk, felkapcsoltam az égőket, és felsikoltott örömében! Azóta is jó szolgálatot tesznek az égők, mert nem kell karácsonynak lenni ahhoz, hogy az ember egy jól sikerült nap után, kivilágítva borozgasson a kertjében!?
Apropó bor! Házigazdánk abba a titokba is beavat, hogy hol szokták az első pohár nedűt felhörpinteni. És most nagyon kérem a Kedves Olvasót, hogy ne ítéljen elhamarkodottan. Az egyik teraszon ugyanis van egy egészen kicsike tó, benne egy egészen nagyocska műanyag kacsácska. – Ennyi giccset egy operett-házaspár megengedhet magának! – – teszi hozzá Tibor, és élénken bólogatok hozzá. Egy pad is járul a tóhoz, ahonnan a szemüvegesek, ha leteszik okuláréjukat, már alig veszik észre, hogy mindez csak művilág – Ami viszont nem mű benne, azok a kövek. Tiborék a világ minden tájáról összehordtak érdekes köveket, látványuk viszszaadja a természetbe vetett bizalmat.
Igazi földtörténeti kincsek. Természetesen minden kőnek saját önéletrajza van: ahonnan hoztuk, amellyel vendégszerepeltünk éppen abban az országban stb. kérdéskörben. Szóval itt szoktak egy pohár borral koccintani.
Jöjjenek a kőkosarak! Nekik is van eredetük: – A fák közé kőkosarakat tettünk, ezt Izraelben láttam, ahol nincs víz. Gondoltam, ha a sivatagban ez bevált, miért ne tudnám adoptálni idehaza is?! Így hát a földbe süllyesztett kőkosarakat mára körülfonják a növények, ettől kezdve, ha vizet kap, úgy viselkedik, mint egy oázis. Megőrzi és előadja a nedvességet, amikor a növénynek szüksége van rá.?
Aztán megérkezünk a Csehov kertbe, merthogy ez a következő terasz neve. Ez olyan kétfoteles lugas, amelyet a Zsadon-Szolnoki házaspár csak – csehovosan – (tehát sehogy, illetve érzelmileg) használ. Azelőtt az orosz szokás előtt tisztelegnek vele, amely minden Csehov-műben is fellelhető: a nagy útra induló szereplő leül egy-két percre babonából, hogy útja sikeresen végződjön.
Elbúcsúzunk a nagy orosz író kis birodalmától, és máris egy teljesen új hangulatú világba érkezünk. A kert legkülönbözőbb részein, a virágok mellett, üvegből készült rózsagömbök erősítik tovább az operetthangulatot. Itt még a gömböket is rózsának hívják, pedig rózsából aztán nincs hiány. Amerre nézek, mindennütt a szivárvány összes színében pompáznak. Hiába, no, ahol primadonna lakik, ott nem árt, ha kéznél van egy szekér rózsa! Van szekér is, virág is. Ha csak a kertjüket ismerném, már abból is megállapíthatnám, hogy itt, kérem, jó emberek laknak.
Aztán észreveszek egy olyan teraszt, ahol nem sértek tradíciót a leüléssel. (Igaz, nincs egyetlen kiskacsa sem.) Amolyan hétköznapi kerti bútorok között találom magam, amely kitűnő terep egy kis színházi beszélgetéshez: – Szeptember végén egy önálló estre készülünk. A dolog pikantériáját az adja, hogy nemcsak nekünk, hanem rólunk írta a darabot Pozsgai Zsolt. A címe Kettecskén, és az Aranytíz Teátrumban mutatjuk majd be. A premier után szeretnénk bejárni vele az egész országot – – mondja Andrea, aki egy ideje már körünkben tartózkodik (valamint a két kiskutya, de ők eddig semmi érdemit nem mondtak?) – Vannak a Budapesti Operettszínházban is szerepeim – veszi át a szót Tibor – , de az újjáéledt Rock Színházban is, ahol 25 év után újból műsorra tűzték a Sztárcsinálókat. Igaz, nem a régi szerepemet, Nérót, hanem Senecát alakítom benne.”
Mint megtudtam, még rengeteg külföldi fellépés is vár rájuk az idén. Azt hiszem, ezzel nemcsak a maguk hírnevét öregbítik, hanem a kertét is, hiszen további gyarapodása várható. Mert vagy egy követ, vagy valamilyen növényt biztosan hazahoznak a tarisznyájukban. Ám ha egyiket sem találnák nagy hirtelen, akkor sincs veszve semmi: egy-két rózsagömb nélkül biztosan nem térnek haza?
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások