Betlen János közismert televíziós személyiség, nap mint nap találkozhatunk vele a képernyőn. Igazi benső életet élő ember, aki néhány mondat erejéig megnyílt, és megosztotta velünk gondolatait, érzéseit, pedig privát életéről szinte sohasem beszél.
A Bauhaus szerelmese vagyok. Egy Fischer József tervezte házban nőttem fel, ami nekem nagyon sokat jelentett. A Bauhaus épületekben én a minőséget és a könnyedséget látom. Emlékszem, kisfiú koromban rettentő izgalmasnak találtam házunk építészeti elemeit, kiegészítőit. Csodálattal nézegettem a kerek ablakokat, kilincseket és a belső lépcsőt. Olyannyira rajongok ezekért a házakért, hogy Budapesten van egy körutam, amit néha bejárok. Sőt, előfordul, hogy ha külföldi vendégeink érkeznek, nekik is megmutatom az általam kedvelt gyönyörű épületeket a Wekerle-teleptől a Városligeti fasoron át Budáig.
A Bauhaus-lakások belmagasságát is nagyon szeretem. Az a méret, ami ideális és tökéletes számomra, olyan, mintha csak nekem találták volna ki. Nem szeretem sem az alacsony, sem pedig a túl nagy belmagasságú lakásokat, valahogy idegenkedem tőlük. Az ember beleszületik egy idegen világba, és védelemre van szüksége. Nem egy kiállítócsarnokba akar hazamenni, hanem egy kellemes terű, meghitt otthonba, ahol faltól-falig jól érzi magát. Ahol biztonságra lel. Az én lelkemben ennek az érzésnek a megtalálásában van fontos szerepe a belmagasságnak, ami meghatározza a tér levegősségét.
Gyermekkoromban olyan igazi, a szó klasszikus értelmében vett kuckóm sajnos nem volt. Ketten osztoztunk egy szobán a testvéremmel. Ha el akartam vonulni, néha felmentem a tetőre, vagy lementem a pincébe, és azt játszottam, hogy én vagyok Bornemissza Gergely. Aztán később, amikor a húgom elköltözött, lett saját szobám, de az se volt olyan igazi saját szoba, inkább amolyan átjáróhelyiség, amin keresztül az erkélyre lehetett kijutni. Ha önálló szobám nem is, de nagyon stabil családi háttér persze állt mögöttem. Talán ennek is köszönhető, hogy harmincéves koromig a szülői házban laktam. Szerettem ott élni.
Egész életemben valahogy mindig átmeneti helyzetben voltam. Vagy költözés előtt vagy éppen utána. Ideiglenes lakások szegélyezték az életemet, ezért úgy igazából sohasem rendezkedtem be. Ez idáig még soha sem tudhattam magaménak azt a Bauhaus belmagasságú, nagybetűs Otthont, amire vágyom, pedig nagyon fontosnak tartom, hogy amikor az ember hazatér, és a külvilágot kizárva becsukja maga mögött az ajtót, a belőle és általa megteremtett védett fészek fogadja. Azokkal a bútorokkal, melyek között jól érzi magát, amelyek látványa örömet okoz.
Nálunk a szülői házban volt néhány csodálatos régi bútor. Gyermekfejjel nem értékeltem azokat, mert akkoriban nem mértem fel a különbséget egy biedermeier és egy modern fotel között. Most viszont nagyon is értékelem és hálás vagyok az életnek, hogy a mai napig megvannak ezek a szüleim által féltve őrzött darabok.
Számomra nagyon fontos, hogy egy otthon szép, ízléses és harmonikus legyen. Talán azért nem sikerült ezt mostanáig megteremtenem, mert ahhoz, hogy a rendezettség, az összhang megteremtődjön, az embernek előre, egyfajta rendszerben kell gondolkodnia, amitől mindez egésszé áll össze. Ez ideig én erre képtelen voltam. Hajlandó vagyok azonnal megvenni bármit, ami tetszik, amit szívesen néznék nap mint nap, de az még nem otthon. Most is épp átmeneti állapotban lakom, mert cseréltem valakivel, de csak ideiglenesen. Ebben a jelenlegi lakásomban talán a hálószoba az, amivel elégedett vagyok. Tíz évvel ezelőtt vásároltam egy art deco garnitúrát egy örökségből. Egy fésülködőasztalból és két éjjeliszekrényből áll az egész. Olyan kicsi a szoba, hogy épp csak elférnek az ágyam mellett.
Ahányszor rájuk nézek, esztétikai gyönyör tölt el. A fésülködőasztal olyan, mint egy szobor. Én abba szinte szerelmes vagyok!
Hogy még nem teremtettem meg magamnak azt az igazi otthont, amiről beszéltem, talán azért is van, mert voltaképpen én a külsőségek tekintetében igénytelen lélek vagyok. Egy istállóban is elalszom. Talán egyszer majd képes leszek rá, hogy megvalósítsam az álmaimat, hisz oly sok minden sikerült már eddig is. Annak idején, amikor iskolába jártam, néha eltöprengtem azon, hogy olyan véletlenszerűen megyek át a négyesekkel – ötösökkel, és vajon mi lesz majd a gimnáziumban meg az egyetemen, hisz ott már teljesíteni kell. És megcsináltam! Lediplomáztam, és azt gondoltam, na, ezeket is átvertem. Aztán feltettem egy újabb kérdést magamban, hogy mi lesz velem, ha dolgozni kezdek, hisz ott már bizony teljesíteni kell… Mi lesz, ha nem jut eszembe semmi – Aztán mindig eszembe jutott valami. Talán így leszek az otthonteremtéssel is!
Egyetlen fix pont van az életemben, ahol jól érzem magam, bárhol, bármilyen lakásban lakom: az ebédlőasztal. Nagyon szeretek ott ücsörögni, Krúdy Gyula szavaival élve, „tischlizni” az asztalnál. Az az a hely, ahol remekül érzem magam. Az ebédlőasztal egyébként mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Színtere a vasárnapi ebédeknek, ami a régmúltban oly nagy eseményszámba ment a családoknál, és ami mára már kiment a divatból. Gyerekkoromban nálunk mindig volt vasárnapi ebéd. Szerencsére mi azon kevesek közé tartozunk, akik ezt a hagyományt megtartották, így vasárnaponként ma is együtt ülünk le az asztalhoz. Igaz, néha négyen, néha pedig tizennégyen vagyunk, de ott vagyunk. Ezeket a központi ebédnek nevezett vasárnapi ebédeket a húgomnál tartjuk. Édesanyám halála óta ő a családösszetartó. Ezek az ebédek mindannyiunk számára nagyon fontosak, ahol nem a menü számít, hanem az együttlét.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások