Kornis György a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjével kitüntetett festőművész. Rendkívüli ember, amolyan világpolgár, aki hét évet élt Párizsban, húsz évet pedig Bécsben. A Párizsi Operaház díszlettervezője volt, 1994 óta Bécsben az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Festményei megtekinthetők számos világvárosban, többek között Párizsban a Musée du Louvre-ban is. Életét a nyitottság, a régi értékek tisztelete és a művészet szeretete jellemzi.
Kilencéves koromban döntöttem el, hogy festőművész leszek. Rajzoltam egy képet, és úgy ítéltem meg, olyan jól sikerült, hogy nekem ezt a pályát kell választanom. Apám megpróbált lebeszélni róla, mondván, hogy a festőművészek élete sanyarú, viszont édesanyám elfogadta, és a legmaximálisabban támogatta igyekezetemet. Tíz éves koromban lehetőségem nyílt rá, hogy egy képemmel rész vegyek a párizsi világkiállításon, amin apám pechére megnyertem a gyerekkategória első díját. Ettől kezdve ő is érezte, hogy van abban valami, hogy festőművész szeretnék lenni.
Nagyon békés, kiegyensúlyozott, családban nőttem fel, mérhetetlen szeretetben. A bátyám rendkívül tehetséges matematikus és nagyon jó tanuló volt, aki sosem tanult, ám mégis mindig mindent tudott. Én viszont nagyon rosszul tanultam, és soha semmit nem tudtam. Úgy sikerült átbukdácsolnom egyik osztályból a másikba, hogy szünet nélkül rajzoltam, amit értékeltek a tanáraim. Azt gondolták, hogy ebben a gyerekben van valami, úgyhogy nem akadályozzák meg a felcseperedését.
Kétlaki életet éltünk. Apámnak földbirtokai voltak Miskolc közelében, így hol Budapesten, hol pedig Miskolcon laktunk. Aztán jött a háború, és megváltozott minden. Vége szakadt a békebeli világnak. A háborúban elveszítettem a szüleimet, a bátyámat, és egyes egyedül maradtam a nagyvilágban. Ezerkilencszáznegyvenötöt írtunk, tizenhét éves voltam, és épp egy randevút beszéltem meg egy kapualjban, amikor hozzám lépett a barátom, azt kérdezve: megyünk – Hová – – kérdeztem vissza, mert már rég elfelejtettem, hogy egykor azt tervezgettük, hogy Párizsban fogunk tanulni. És mentünk. Egyszerűen kisétáltunk a határon. Volt egy ajánlólevelem Hamza D. Ákoshoz, aki akkor már tizenöt éve kint élt. Neki köszönhetően kaptam munkát a Paul Grimault tulajdonában lévő, akkori legnagyobb európai rajzfilmgyárnál, ahol megjártam a szamárlétrát, és végül tervező lettem. Csodásak voltak a Párizsban töltött évek. Néhányszor eljutottam egy művészklubba, ami egy olyan klub volt, ahol minden hónap első csütörtökén összejöttek a világ nagy szcenikusai. Nem kisebb emberekkel ismerkedtem meg, mint Alexander Korda, George Cukor… Végül a Párizsi Operaház díszlettervezője lettem.
Párizsban szállodákban laktam. Hét év alatt tizenhét szálloda volt az otthonom. Laktam a Qartier Latin negyed „Világmindenség” nevű hoteljében, a Hotel Clunyben, a Hotel Chaussée d’Antin-ban. Elképesztő dolog volt szállodákban élni, bár az igazat megvallva, azt hiszem, akkor tizenhét évesen nem fogtam fel az egészet.
Ezerkilencszázötvenkettőben tértem vissza Magyarországra. Újságot nem olvastam, híradót nem néztem, így nem tudtam, hogy valójában hová is jövök. Addigra úgy éreztem, megtanultam mindent, amiért Párizsba mentem. Se otthonom, sem pedig családom nem volt, úgyhogy a szó szoros értelmében a semmire jöttem haza.
Az évtizedek során rájöttem, hogy bárhol is élek a világon, engem mindig a nyelv hoz vissza Budapestre. Olyan választékosan semmilyen nyelven nem tudom kifejezni magam, mint magyarul.
1988-ban Bécsbe költöztem. Ennek egyik oka az volt, hogy néhányszor jártam ott, és beleszerettem a városba. A másik pedig, hogy a feleségem azt mondta, Párizs túl messze van, legyen inkább Bécs.
Én antik bútorok között érzem jól magam. Az egykori szülői otthon is csodás régi bútorokkal volt berendezve, ezért a lakberendezési értékrendemben ez adta meg a mércét. Az ötvenes-hatvanas években hosszasan éltünk típusbútorok között, amelyek borzasztóak és unalmasak voltak. Az idő folyamán hál' Istennek sikerült az otthonunkat oly módon berendezni, hogy ott jól érezzük magunkat. Fontosnak tartom, hogy a lakás, amelyben élek, lakályos, szép és meleg hangulatú legyen.
Majd' húsz éven át laktam Bécsben, de sem ott, sem pedig Franciaországban nem folyamodtam állampolgárságért. Én magyar vagyok, és egyetlen percig nem akartam francia vagy osztrák lenni.
Nekem az a nagy titkom, hogy soha életemben senkitől nem kértem semmit. Például otthon sem kérek egy pohár vizet sem. Kimegyek a konyhába és öntök magamnak. Ilyen vagyok gyerekkorom óta. Soha nem kértem, és érdekes módon ezért mindig kaptam.
Az otthonaim közül Párizsban érzem magam a legjobban. Egyébként bárhol is dolgozom, a saját benső világomból festek. Természetesen a hangulatomra rányomja a bélyegét a hely szelleme, ami azért nagyon fontos dolog. Számomra Bécs varázslatos főváros, nyugodt, kedves, ahol mindenki mosolyog, Párizs a világ közepe, Budapest pedig az otthonom.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások