ef. Zámbó István festőművész neve már a hetvenes évek elején is jól ismert volt. A Szentendrei Szabadtéri Tárlatok rendezője, a Vajda Lajos Stúdió meghatározó személyisége, a Bizottság együttes egyik alapító tagja, valamint a Szentendrén felélesztett Nemzetközi Performance Fesztivál újraindítója. Immár öt évtizede Szentendrén él és alkot. Otthonában elmosódik a határ a lakás és a műterem között, sőt, ez utóbbi felülkerekedik mindenen. A műtermében mesélt arról, hogy miért és hogyan alakult így.
Hétéves korom óta élek Szentendrén. Ide köt az életem, a családom, a barátaim.
A ház, amelynek falai között felcseperedtem, ezernyolcszázkilencvenben épült, joggal mondhatom, hogy afféle ősi ingatlan. A papa az ötvenes években vásárolta a hozzá tartozó hatalmas telekkel. Ahogy gyarapodott a családunk, úgy bővült az épületek száma. Ráépítettem egy emeletet, kialakítva néhány szobát és egy jókora műtermet. A húgom és a bátyám is ezen a telken építkezett, úgyhogy együtt maradtunk. Annak idején, ha alkalom nyílt rá, a mama összecsődítette a családot, s ilyenkor finomakat sütött főzött. Mi ezt a hagyományt sajnos nem visszük tovább, hagytuk kikopni az életünkből. Talán, mert szinte minden nap látjuk egymást.
Jó, ha egy otthon hasonlít a tulajdonosához. A forma a ház, mi pedig megtöltjük. Ha az ember megtalálja a harmonikus egységet. Nekem még nem sikerült ezt az egységet megteremtenem magam körül, de hiszek benne, hogy sikerülhet.
Azt kell hogy mondjam, lassan az egész ház műteremmé vált. Az évek során rengetegen megfordultak itt, járt nálam például Miles Davis, aki amellett, hogy a világ egyik legnagyobb jazz zenésze volt, és a földgolyóbis legjobb trombitaművésze, gyűjtötte a kortárs festményeket. Megvásárolt két képemet, amelyek közül az egyik a mérete miatt itt ragadt Magyarországon. Davis halála után ráleltem egy galériában, és visszavásároltam. Azóta nagy becsben őrzöm.
Elleptek és túlnőttek rajtam a tárgyak. Vágyom a rendre, amely most távolinak tűnik. Gyűjtöm az erőt a változtatáshoz. Nagyon rendszertelen életet élek, hol későn kelek, hol pedig korán, és van, amikor le sem fekszem.
Az otthonom organikus forma, folyton folyvást változtatom, ezért sohasem tudom befejezni. Mindig nyitva hagyok egy lehetőséget, hogy azt majd úgy fogom csinálni… A házam bővítése alkotói munka számomra, amit élvezek. Egy teljes értékű alkotás. Mondhatjuk, a ház egy szobor, amiben lakni is lehet, és ez az otthonunk.
Ha kell, keverem a maltert, hordom a követ, felkutatok régi kovácsoltvas kapukat és kerítéselemeket. Egy száz évvel ezelőtt készült kapu nekem jóval többet jelent, mint egy napjainkban gyártott. Magában hordozza a múltat, az idő múlását, amely csodálattal tölt el. Olyan, akár egy öregember. Kicsit kopott, kicsit meggyötört, ám mélységes tartalmat rejt magában. Szerintem a tárgyak telepatikusan telítődnek, ezért mindegyik magában hordoz egy-egy üzenetet, mely alkotójából fakad.
Nálam speciális módon zajlik az építkezés. Nem úgy építkezem, hogy leülök és elkezdek papíron tervezgetni. A fejemben vannak a vágyálmaim. Megállok a mesterember mellett, és azt mondom, itt legyen a fürdőszoba fala, aztán húzok krétával egy vonalat, hogy itt legyen az ablak. Kicsit magasabban a megszokottnál, hogy ne essen ki rajta a gyerek… Amikor elkészülnek a munkálatok, rájövök, hogy egy-két dolog jobb is lehetett volna, így aztán az otthonom alakulása egy véget nem érő folyamat.
Sokáig nem akartam gyerekeket, így hosszasan vártam a családalapítással. Egész életemben azért küzdöttem, hogy szabad legyek. A család nekem egyet jelentett a kötelességgel. A család felelősség. Azt mondják, hogy az ember a gyerekei születésekor valahol „meghal”, és ebben van valami. Attól kezdve a gyerek az első, az édesanyja a második, mi családapák pedig harmadsorba kerülünk. Ezt én tudtam, úgyhogy sokáig vártam a nősüléssel. Aztán a negyedik x után már másként láttam a dolgokat. Valószínűleg a korom miatt. Addigra kellő anyagi alapot teremtettem a gyerekeim felneveléséhez. Tudtam, hogyha velem bármi is történik, a gyerekeim nem fognak hiányt szenvedni semmiben, és ez nyugalommal töltött el. Negyvenkét évesen nősültem meg, rövidesen megszületett a lányom, aztán pár évre rá a kisfiam.
Tizenhárom évi házasság után elváltunk. Nem így terveztem, de így alakult. A mai világban oly sok benyomás éri és befolyásolja a gyerekeket, hogy nagyon nehéz megadni nekik azt az alapot, amelyre egész életükben építkezhetnek. Mindenesetre igyekszem őket a jó irányba terelni, és példát mutatni nekik.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások