Dr. Finta József Príma Primissima-díjas építész. Számos díjazott középület tervezése fűződik a nevéhez, mint a Westend City Center, a Hotel Kempinski, a Bank Center, a hajdani Fórum Hotel és a Duna Szálló, a mai Marriott. Kimagasló tehetségű, mély lelkületű ember, olyan, akinek értékrendje a klasszikus polgári lét alapjain nyugszik. Ez a harmónia otthonában is érződik, ahol feleségével együtt fogadott bennünket.
Nagycsaládban születtem. Miután édesapám első felesége meghalt, elvette édesanyámat. A legfiatalabb nővérem tizenöt esztendős volt, a legidősebb pedig majdnem édesanyámmal egyidős. Apu a kolozsvári Református Gimnáziumban tanított, otthonunkat az iskola szomszédságában, egy ezerhétszázas évek végén épült ház tanári lakása jelentette. Mindig nagy élet zajlott a falak között, mivel az édesanyám családjában cseperedő öt lány és egy fiú sok időt töltött nálunk.
A nagynénéim és a nővéreim híresen szépek voltak Kalotaszegen. Még olyan kicsi voltam, hogy az ablakpárkányt csak sámliról értem fel, de gyakorta megesett, hogy felmásztam rá, álldogáltam az ablakban, és büszke voltam rá, hogy a diákok engem néznek. Természetesen nem engem csodáltak, hanem valamelyik nővéremet, aki épp mögöttem állt.
Életem első hat esztendejéhez csodás érzések kötődnek. Mérhetetlen szeretet és festői környezet vett körül Kolozsvárott. A ház mögött volt egy kis kertünk. Édesapám faluról, Aranyosszék széléről származott, imádott kertészkedni. Tucatnyi fát ültetett, kedvenc körtefáját pedig minden nap megnézte. Nyaranta két hónapot a nagyszüleimnél töltöttem, Váralmáson. Óriási kertjük volt, gesztenyefákkal, a gazdasági udvarban csűrrel és gémeskúttal. Váralmáson akkoriban még zsindelyes és szalmatetős házak álltak, s hatalmas csűrök. Mesevilág volt ez nekem.
Amikor Magyarországhoz visszacsatolták Észak-Erdélyt, Nagy-váradra költöztünk. Édesapám ott alapított egy református leány-gimnáziumot. Idilli életet éltünk, de akkor már küszöbön volt a háború. Gyermekfejjel nem sokat éreztem az egészből, csupán nem értettem, hogy édesanyám miért ültet a kertünkbe zöldséget, holott azelőtt a piacra járt vásárolni. Ezerkilencszáznegyvennégy őszén az utolsó teherautóval jöttünk el Nagyváradról. A szüleim felpakolták minden értékünket egy taligára, én meg a kedvenc mackómat szorongattam a kezemben. Iszonyatos volt az egész! Sokezer ember tolongott, hogy felférjenek a kocsikra, eközben mellettünk vonultak vissza a magyar és német katonák, folyamatosan dörögtek a fegyverek. Sírtam a rémülettől. Az egyik teherautó sofőrje azt mondta, hogy nagyon hasonlítok a kislányára, amit kikértem volna magamnak, de akkor jól jött. Így aztán anyámat és engem beültetett maga mellé a vezetőfülkébe, apu pedig fekete kabátban és kalapban felült a teherautó sárhányójára. Csupán a mackómat, a kekszesdobozt, a családi fotóalbumot és az iratainkat vittük magunkkal. A kis taligát a szerény családi ezüsttel hátrahagytuk. Az erdélyi életünkből csak a mackó maradt meg. A háború elől menekültünk el, azt gondoltuk, hogy Budapesten átvészeljük a viszontagságokat – hallatlan érzékkel a Citadella alá költöztünk. Egy régi villában kaptunk egy szobát, ahol meghúzhattuk magunkat. A család másik része a tizenegyedik kerületben kapott lakást, ahová mi is költöztünk az ostrom után. Az az otthon már nem volt igazi otthon. Édesanyám nagyon korán meghalt, egyedül maradtunk apámmal. Õ nem tudott itt gyökeret ereszteni, és szomorú emberré vált, én azonban pillanatok alatt beilleszkedtem az itteni életbe. A református gimnáziumban nagyon jó alapokat kaptam.
Először kormányzó akartam lenni, a Horthy fehér lova miatt, de hamar rájöttem, hogy az nem kifizetődő. Hatéves koromban már rajzoltam és verseket írtam. Akkor grafikusnak, festőnek készültem. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, apám javasolta, hogy ne művészpályát válasszak, így lettem végül építész. Egyéb nagy munkáim mellett ez idáig csupán három családi házat terveztem, mert egy otthont megtervezni teljesen más feladat, mint egy középületet. Utóbbi sokkal komplikáltabb és hosszadalmasabb. Nemritkán száz ember munkáját kell koordinálni, ami fárasztó munka.
Egyetlen dolog van, ami kikapcsol, az utazás: Velence, Firenze, Róma megdobogtatják a szívemet. Mindig viszek magammal egy füzetet, és útközben rajzolok. Öt-tíz perces kis rajzok ezek, amelyekből három könyv született. Mire egy épület megvalósul, az gyakran öt-hat év. Így aztán az első vázlattól számítva a siker sokáig várat magára. Ezek a rajzok azért is fontosak számomra, mert olyan sikerélményt adnak, amelyek begyógyítják az építész – és az életem – sebeit.
Három dolog van, ami meghatározó az ember életében. Az első a gyerekkorban kapott alapok és szeretet, a második, hogy olyan szakmát válasszon, ami a hobbija is egyben, a harmadik pedig, hogy legyen mellette egy társ. A feleségem az enyémhez nagyon hasonló családból származik, így az értékítéletünk és a világról alkotott képünk megegyezik. Közös otthonunk teljesen más világ, mint amiket tervezek. Talán az elveszett múltba visszavágyó igazi otthon, egy kuckó, ahová nagyon jó hazajönni.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások