Ha nem vesztem el, a következő hétszáz évre el vagyok látva sörnyitóval. Addigra viszont kicsit megmarja a rozsda. Hiába, vasból készült, bár jóféle, alacsony széntartalmú, lágy kovácsvasból, frissen. Az előbb még narancsosan izzott a hajlított része, mielőtt belekerült a mesterjel. Nem baj, lehet majd restaurálni, ha patina porlasztja – ha lesz még mester, akiben lobog tűz, a szakma szeretete, és felizzítja a kohó tűzpartjai közé halmozott kokszot. Na és aki elbírja a nagykalapácsot: nem könnyű szerszám az.
Szécsi Tibor kovácsmíves iparművész, a Magyar Kovácsmíves Céh tagja szerint még az is lehet, hogy fennmarad e mesterség: csak ezt a mostani időszakot kell valahogy túlélni – ha sikerül, a kovácsok istene (mert van nekik, Héphaisztosz, a sánta) akár további csodákra is képes lehet.
Ma ugyanis nincs hazai kovácsképzés, az valahogy megszűnt. (Nem egyedi helyzet, a kőfaragók is hasonlóan jártak; a balett-táncosok még valahogy tartják magukat.) Mesterek azért még léteznek, a céhben mindjárt harmincegyen. (És több százan olyanok, akik „kovácsolt jellegű” dísztárgyakat készítenek hidegen, vagy Indiából, Olaszországból készen behozott elemek összehegesztésével, de őket most ne számítsuk: munkájuk a citromízű banán fémből hajlított megfelelője: görbe és rossz.)
Azért lehet a 21. század elején is kovács valakiből, például úgy, hogy elvégez egy szerkezetlakatosi iskolát, ott legalább találkozik ferrummal, aztán felkeres egy mestert, hogy kosztért, kvártélyért, esetleg zsebpénzért ő most inas lenne, ha szabad. Aztán hamar kiderül, hogy mennyire bírja az „üllőfoglalkozást” az aspiráns. Ha jól, pár év után a céh látmesterei szemrevételezik a műveit, majd ha kiérdemli, adnak neki oklevelet, szignálják, tesznek rá pecsétet, nagyon jól mutat. Államilag elismert diplomára hajaz a papír, de nem az; bár mindegy is: értéke akkora, amekkora tudás van mögötte.
Vándorolni ma már nem kell. A magyarok nem kalandoznak, az évszázadok erről lenevelték őket. A kovácsokat az elmúlt száz év. Most a németek talpalnak még, meg a franciák: garabonciásokéihoz hasonlító fekete egyenruhában, nagy kalapban. Tömegközlekedést nem használhatnak, sem távközlést: a családot nem hívhatják fel, csak ha már letelepedtek, ahhoz viszont kell kétesztendőnyi tanulmányi csángálás. A fülükben karika, nemesfémből, ez az aranyfedezetük: ha történik velük valami, értéke elég egy szolid temetésre.
Szécsi Tibor sem így lett kovács, hanem úgy, hogy nem akart az lenni. Ötvösnek készült, és, mint mondja, ahhoz ügyetlen volt. Ez persze nem igaz, de ha az lenne, sincs már jelentősége. A vas akarta így, már az ungvári művészeti szakközépiskolában eljegyezte a művészpalántát. Õ a későbbi feleségét csak már Budapesten, az Iparművészeti Főiskola elvégzése után. De a gyűrű mi lett volna más: damaszkolt acél, igaz, aranyfoglalatban.
Járt azért ő külhonban, de már mint mester, hiszen a jó kovács is holtig, mint a papok. Mauerbachban, Ausztriában Walfried Hubertől tanulta a kovácsoltvas-restaurálást. (Az egy nagyon érdekes dolog. A régi korok kalapácsos mesterei nem dolgozhattak még uniformizált szálvasakkal, az elhullott patkókat gyűjtötték: ezért van, hogy egy gótikus rózsaablakkeret vagy egy klasszicista kerítés nem készülhetett félméteresnél nagyobb elemekből – új életre keltésüknél sem sportszerű hát a korszerű vasipar előregyártott készletéből dolgozni.)
Észtország a másik nagy szerelem. A tűzzel, vassal terjeszkedő acélállam, a Szovjetunió bekebelezte ugyan e népet, de torkán akadt, emésztetlenül. A városnyi vasművek sem olvasztották végleg magukba a kisipart, a nagymúltú helyi fémművészetet. A kovácsmívesség becsülete megmaradt, ehhez tett hozzá a magyar vándor is néhány kandalábernyit egy tartooi, helyi étteremben, és ha már ott volt, kiállított is a tallini Magyar Intézetben.
Hazai pályán több városban találkozni alkotásaival, többek között étterem-kávéházak bejáratánál: ezek jó helyek, bár cégérük is van. A színházteremmel is büszkélkedhető Dob utcai Spinoza kávéházban a lépcsőkorlát, a csillár, a falikarok is keze könnyed keménységét dicsérik (a hely egészének kialakítása Kovács Erika építész munkája). Gödöllőn, a Kiskastélyban, a teremben, ahol házasságok köttetnek, általa reppentett vas vadgerlepár ül a faoszlopon, amelybe az ifjú pár monogramjával ellátott vasszegek veretnek, miután kimondatott a boldogító.
A műhely a János-hegyen van, szobrászelőd, Pölöskei József alkotott itt valamikor. Főleg fémből, vasból. Létező és soha meg nem valósuló köztéri szobrok makettjei szerteszét. Főhelyen a kohó: két félgömbszerű tűzpartja közé kerül a koksz. A fújtató ma már kompresszoros, de ez az egyetlen kényelmi kompromisszum: kalapácserdő az állványokon, a legnagyobb letámasztva, van vagy tízkilós. Tízéves fiam épp elbírja, de aztán leteszi. A fogót is elfogódva veszi kézbe, de büszkén tartja az üllőn a vasat, amíg meleg. Õ most alkot, ráadásul az apjának készít maradandót. Egy sörnyitót.
Mióta elkészült, kovács akar lenni. Kellő komolysággal kezelem a kérdést. Kipróbálom a szerszámot, lepattintok vele egy kupakot. És látom magam előtt a fiamat, vasra verve.
Hozzászólások