Tulajdonképpen minden ma is használatos építőanyag korszerűnek mondható, még ha öregebbek is, mint az ókori, Rómába vezető, terméskővel kirakott országutak. Rövid összeállításunkban ilyenekre térünk ki: a vályogra, a téglára, a terméskőre, érintjük a ma is fiatalosnak tűnő, valójában időszámításunkkal egyidős betont, és végül megemlítünk egy tényleg újdondász technológiát, a könnyűszerkezetes készházakét. Mindezt a teljesség igénye nélkül, hiszen ezredévek tekintenek le ránk, mint Napóleonra a homokkő szfinxek.
Az idők elején az ember készen lelte meg otthonát (barlang), később a környezetében előforduló anyagokat változatlan összetételben, legfeljebb némi alakítással használta fel építőanyagként: a fát, a bőrt, a nádat, a követ; jégkorszak jöttén esetleg jégkunyhót épített. Évtízezredek teltek el azóta, de a felsorolt matériák ma is használatosak – valahogy beválni látszanak.
Tízezer éves örökifjú
Az első összetett (újmagyarul: kompozit) építőanyag a vályog volt. Mai reneszánsza természetességének köszönhető: a víz, az agyagos sár, a szalma vitathatatlanul nem mesterséges hozzávalók, az időszakonként kötelező tapasztásához kiemelten alkalmas, lóközeli végtermék meg pláne naturális.
A vályog, bár már az írott történelem virradata előtt is otthonokat tartott össze, ma is komoly szerepet játszik hazai lakásállományunk összetételében, ha az új építésekben nem is: kevesen tudják, de Magyarországon napjainkban is vályogház minden negyedik lakóépület. Tehát korszerű anyag alkalmazott mércénk szerint, főleg, ha valóban modernnek számító építőipari vívmányokat is bevetünk az építkezésnél: például a talajnedvesség elleni szigetelést.
Igazi „bio" építőanyag ez a veterán massza, amelynek 21. századi előnyei is vannak: kiváló a hőtartó képessége, a vályogház fűtési költsége körülbelül fele egy átlagos téglából épült házénak, de légkondicionáló berendezés kültéri egysége is viszonylag kevés vályogház arculatát rombolja. (Bár ebben talán nem csak az alacsony hőáteresztő tényező játszik közre – a szerk.)
Ugyanakkor korlátai is vannak, építése szeszélyes folyók közelében például erősen ellenjavallt, mert vízben jól oldódik.
Mérföldkő, téglából
A vályog (nem is sokkal fiatalabb) öccse a tégla. A leghangsúlyosabban abban nő túl rajta, hogy az újabb időkben, azaz úgy öt-hatezer éve, amióta Mezopotámiában rájöttek, hogy ez jót tesz neki, már kiégetik. Így víz- és időtállóbb, stabilabb, ugyanakkor könnyen formázható, díszíthető falazóelem maradt.
Van egy színünk, a téglavörös. Ez azért van, mert van vörös tégla is. Illetve sokáig főleg csak ilyen létezett. Ma már a szivárvány minden színében találunk belőle, ugyanis anyagában könnyűszerrel festhető. De nem kell feltétlen „mesterséges" színezékekhez nyúlni. Ha a felhasznált anyag vastartalma magas, pirosközeli árnyalatot kapunk, ha viszont a mész teng túl benne, a sárgától egészen a majdnem fehérig terjedhet a kolorskála, amelyet az égéskor alkalmazott oxigén mennyiségével is árnyalhatunk.
A formai variációk még szélesebb körűek: a klaszszikus, kisméretű téglától a nútféderes blokkokig, amelyek családi házak teherhordó falainak létesítésre alkalmasak. Utóbbiak nagy előnye, hogy összeillesztésükhöz nem kell a hézagokba habarcsot önteni, csak összeilleszteni a hornyokat, így anyagtakarékosan kerül helyére minden újabb tégla a falban.
Hogy minél jobb legyen a tégla hőszigetelése, a kiégetés előtt az agyagos alapanyagot olyan adalékokkal keverik, amelyek pórusossá teszik a kész elemeket, ezáltal könnyebbé és könnyen megmunkálhatóvá válnak.
Konstantinápolynál még megvolt
A betonról sokan azt hiszik, hogy az aztán tényleg modern építőanyag, maximum egy-két évszázados múltra tekinthet vissza. Pedig nem így van. (Csak a vasbeton esetében: az valóban alig százötven, de legfeljebb száznyolcvan esztendős lesz mostanában: nehéz pontosan megmondani, ám erről pár sorral lejjebb.) Itt is az történt, mint oly sok más korábbi találmánnyal: a középkor sötétségében valahogy szem elől tévesztették az építőmesterek a kemény mix receptjét. (De a Hagia Sophia építésénél még megvolt – 5-6. század.)
Már a Pantheon építésénél is alkalmazták – igaz, csak erős habarcsként -: a pozzolana nevű vulkanikus kőzetet porították, égetett mésszel keverték, így olyan utolérhetetlenül maradandó kötőanyagot nyertek, hogy ma is csodájára járunk – ha ennek nem is vagyunk tudatában római városnéző turistautunkon.
De gyorsan elröppent ezer év, és a 16. században újra keletje lett a pozzolának, exportálták is élelmes itáliai kereskedők. Kaviccsal és vízzel elegyíteni mégis egy angol feltalálónak jutott eszébe, aki 1754-ben egy világítótorony alapozását végezte el az immár tényleg betonnak nevezhető keverékkel. (Sikere aztán további, mindenféle újabb kísérletekre sarkallta: így találta fel a fúrógépet.)
A vasalt, azaz a fémhuzalokkal szilárdított és megerősített beton megálmodását a franciák J. Monier kertésznek tulajdonítják, aki szerintük maradandó virágcserepeket állított így elő, bár ezeket senki nem látta. Illetve emlegetnek egy bizonyos monsieur Lambot-t is, aki – többek között – csónakot öntött vasbetonból. De mivel a vízi jármű nem maradt fenn – valószínűleg a vízen sem -, ezt néhányan kétségbe vonják. Többek közt az angolok is, akik ezzel szemben bizonyítani tudják, hogy J. Aspdin találta fel a Portland-cementet, 1824-ben. Ám tény, hogy az első művészi értékű vasbeton épületek már ismét a kontinensen születtek, legkorábban talán a párizsi Montmartre dombján álló Szent János-templom, 1899-ben. Hazánk is tartotta az iramot, Wünsch Róbert tervei alapján ekkortájt készült el vasbetonból a Milleniumi, illetve akkor még Ferenc(z) József Földalatti Vasút városligeti gyalogos-felüljárója, a boldog békeidőkben még ritkaságszámba menő, szinte félelmetesnek ható, tízméteres pillérek közti fesztávjával.
Beton nélkül ma már elképzelhetetlen építkezés, bár arról, hogy falazatként is alkalmazzák ezt az anyagot, rossz emlékünk és megannyi, még jelen idejű emlékművünk van: a panel lakótelepek.
De itt azért fellelhető nem kevés innováció. A gázbeton falazóelem világkarriert futott be, hazánkban is gyártják már pár éve. A legismertebb márka (svéd szabadalom) finom szemszerkezetű kvarchomok, égetett mész és fémpor keverékéből készül, megkötés után nagynyomású vízgőzben szilárdítják meg. Közel annyira népszerű, mint az égetett agyagtégla, műszaki paraméterei legalább olyan jók, mint a klasszikus téglákéi; ellenzői legfeljebb annyit tudnak felhozni ellen, hogy nem „természetes" anyag. Pedig – és erre valószínűleg bizonyságát adja a sok millió felhasználó – nincs benne semmi természetfeletti…
Ej, mi a kő?
Mondhatjuk azt, hogy „nagy szilárdságú, tartós, esztétikus felületi megjelenésű építőanyag, amelyet kisebb épületek teherhordó szerkezeteként előszeretettel alkalmaznak". Mondjuk is, mert igaz, de így lélektelen. Pedig a kőnek lelke van. Belezárták. Nem véletlen, hogy a legtöbb templom kőből épült.
Szerencsére hazánkban egyaránt van márvány (az mondjuk nem sok, és nem is carrarai minőségű), bazalt, vörös homokkő és mészkő. Azokon a vidékeken, amelyeken hozzáférhető a terméskő, előszeretettel raknak falat belőle, ugyanakkor szállítása, nagy fajsúlya miatt, meglehetősen nehézkes. Így kőszegény tájegységeken kevés valódi „kőház" található.
Kőbe vésett igazság, hogy a kő a legtartósabb falazóelem, még ha egyéb fizikai tulajdonságait meghaladja is, esetenként túlszárnyalja több alternatíva.
Korszerű, mert kortalan. Ezért van, hogy aki valamilyen okból nem választja háza alapanyagául, legalább a burkolatnál vagy lábazatként becsempész otthonába némi örök követ. Követendő példa.
Könnyű szerkezetet ígérnek
Mármint a készházak gyártói, és ezt be is tartják, nem esik nehezükre. Fő alapanyaguk a nagyon jó minőségű fenyőfa, ebből épül a ház váza, esetleg rozsdamentes acélból. A falváz vastagsága maximum 15 centiméter, ezt üveg- vagy kőzetgyapot hőszigetelő anyaggal töltik ki, a belső oldalon pára elleni fóliával látják el, majd gipszkartonnal, faforgácslappal borítják. A külső oldali falkialakítás cement- vagy faforgácslappal készül, amelyre hőszigetelő vakolat kerül.
Ma már egyre gyakoribb – és igazából ezek a valódi készházak -, hogy a falblokkokat, a vázszerkezeteket előregyártják, így még jobban csökken a kivitelezési idő, szerkezetkész átadásig akár két-három napra is. Ez lényeges, hiszen e technológiának épp
a „rövid átfutás" a nagy előnye – a csekély élőmunkaerő-igény, a relatíve olcsó otthonteremtési lehetőség, illetve az utólagos mobilizálhatóság mellett. (Persze nem a ház mozgatható, csak a falak, ha valaki úgy igazán át akarná rendezni a lakását).
Az ellenlábasok legfőbb ellenérve, hogy ideiglenes érzetet kelt az ilyen lakhely: szerintük olyannak való csak, aki vándoréletet él, éppen ezért nincs igénye egy több generációnak örökül hagyható épületre. Ez a tézis megcáfolható: az USA-ban, Kanadában a házak jelentős része könnyűszerkezetes technológiával készül. De nem az az ok, hogy az ott élők nem tudnak jó lokálpatriótához illő hosszúságú gyökereket ereszteni, hanem az, hogy a „fajsúlyosabb" építőanyagok drágák: kő például több országnyi területeken egyáltalán nem beszerezhető, ugyanakkor a faanyag korlátlanul és viszonylag olcsón rendelkezésre áll.
Csúfolják még „neszházaknak" is az így felhúzott épületeket, a vízzel felönthető porkávé mintájára. De ez nem baj, van aki – praktikussága okán – jobban szereti a gyors reggeli italt, mint a pepecselős, ütős eszpresszót.
A készház-technológiát egyébként szárazépítésnek nevezik. És némelyek szerint pont ez a baj: a végeredmény valóban száraz lesz, talán túlságosan is.
És az csak a pezsgőnél előny.
Hozzászólások