Legtöbben azt hiszik, az ember találja meg a házat magának. Velünk nem így volt. Hosszú évek másutt lakása, kényszerű építkezések után talált ránk ez a ház, amely elbűvölt és magához kötött bennünket. Értékeihez nem nyúlunk, hálával gondolunk létrehozóira, megőrzőire, s folytatjuk örökségüket. Óhatatlanul testre szabtuk ugyan, de csak okkal-móddal, inkább fejlesztve, kiegészítve, egyfajta múltban élő szeretettel, s az öreg dolgoknak kijáró tisztelettel.
Részemről annak az utolsó állomásnak tekintem életemben, ahonnan – ahogy a jó öregek mondták – már csak lábbal előre viszik ki az embert…Egy embernek való, jó ház, maga a beteljesült csoda. A ház, főleg az ilyen falura néző „úri tanya”, a természetben van. Része, egy darabja a természetnek. S a ház lelke maga az ember… Ember nélkül a ház lassan pusztul, és meghal. Lehet, talán még szerencsésebb megfogalmazás, s jobban körülírja a valóságot, hogy lelket lehel az élettelen falakba, a bútorokba, s mindenbe, amit használ. Azzal, ahogy benne él, főz, mos, takarít, tisztálkodik, rendben tartja, óvja, s ha arra van szükség, javítgatja, szóval egész ottlakásával valamiféle rend és harmónia szerint cselekszik. Úgy igyekszik egyensúlyban tartani a házat a körülötte lévő természettel, hogy ez őt és a házat minél több jóérzéssel töltse el. Persze, ez utóbbit tényleg embere válogatja. A csattogó fóliadarabokkal díszes és szalmatörmelékkel elegyes széjjelséget látva, ritka országjárásaim közben, s néhány nagyon lepusztult házra nézve, felvetődik: lehet, tényleg jobb volna, ha a házak választhatnának maguknak való embert. Nem tudni… Nekünk talán sikerült. És a háznak is. Persze csak akkor, ha utánunk is meghagyják olyannak, amilyen még sokáig lehet: a múlt egy jól konzervált pillanatának, ami olyan, mint egy jó fotó.
Az öreg házak szakszerű felújítása inkább alázatos szakértelmet és türelmet igényel, mint értelmetlen anyagi ráfordítást. Emellett mindennél fontosabb a művészi igényű stílus- és arányérzék. A ház előző tulajdonosai ezt 1982-ben minden tekintetben maradandóan megoldották. Az eredeti kis belmagasságot emberi léptékűvé tették a födém megemelésével, amihez egy új, de bontott mestergerendát szereztek. Új szarufák tartják azóta a tetőt, alattuk láthatatlanul megbúvik a két tetőtéri szoba; az épület mégis megtartotta parasztház jellegét. Minden használható építőanyagot visszaépítettek, de nem tettek kompromisszumot a szükséges cserékkel kapcsolatban. Alárakatták a házat, szükség szerint szigeteltették, de ettől az évszázados tapasztalatok alapján kialakult három osztatú parasztház ugyanaz maradt. Hatvan centis vályogfalak ölelik körbe az emberi életteret, amelyek mindent tudnak. Ez az ősi „tanyaklíma” télen meleg, nyáron kellemesen hűs. Az apró, szépen-arányos ablakok, amelyek külső téglakeretén míves,
{gallery}images/stories/verysimple/tanya/f{/gallery}
de annak idején tucatnak számító címeres téglák őrzik a többnyire szegény építtetők szépigényét, elegendő fényt engednek be a déli homlokzaton, és belső spalettájukkal a legrekkenőbb hőséget is kinn tartják nyáron, télen meg a cserépkályha melegét őrzik az elillanástól – szintén megmaradtak. Kívül-belül mész fedi a törekes vakolatot. Hajópadlója régi nagy gerendákból lett kifűrészelve, aminek mára olyan érett színe van, mint az óbornak. Igaz, még eredeti tulajdonosai idejében arrébb költözött a bejárati kiskapu, épp egy kiskapunyival, amikor beépült az egykor nyitott tornác, de most már jó helyen van, mintha mindig is ott lett volna. Más meg már aligha változik a közeljövőben, mert a ház is olyan, mint egy írásmű vagy egy festmény. Akkor kell abbahagyni, amikor készen van.
Egy lélek a lakója és írója e háznak, ezért macskakörmök között folytatjuk a sorokat, a ház urának Madártoll című készülő kötetéből idézve (a szerk.)
{gallery}images/stories/verysimple/tanya/a{/gallery}
„Visszatekintve az időben, az első percre gondol… Amint beléptek a napsugaras kiskapun, s egymásra néztek a feleségével. Vágyakozást és lelkesedést látott a szemeiben, mint régen, a fészekrakó években. Mintha mindig is vártak volna erre a pillanatra, s tudta, győzködnie nem kell. Dobogó szívvel léptek be a vastag falak közé. A ház ablakain ömlött befelé a tavaszi napfény, odabenn csend volt és béke, ahogy leültek. Tétova gondolataikat, s a végső döntés előtti kétségeket elnyomta az a nyugalom, amely meleg takaróként telepedett rájuk, s amitől úgy érezték, soha nem is éltek másutt, csak itt.
Befogadta őket a ház, s ők rátaláltak a házra. Mint a remeterák, ki páncél nélküli védtelen testét csak annyi időre tárja a hatalmas víz veszélyeinek szívdobogva, amíg gyorsan átköltözik abba a csigaházba, amely épp jó rá. A sajátjába, ami rátalált, s amit kiválasztott.”
„Ezt a fajta boldogságot pénzen nem lehet megszerezni. Mert nincs „annyi” pénz, amelyen meg lehetne venni a madárdalt, s a nagy diófát, ami az élő múlt, jelen, s jövő… Az öreg akácokat…, meg a vaskeménységű, hatalmas szilfát, „aki” úgy áll a ház előtt rendületlenül, mint sötétbozontú, subába burkolózott szálas betyár, aki fokosára támaszkodva fenyegető árnyékával a bentalvókra vigyáz. Tudja, hogy mindez túl fogja őt élni, s hogy nincs már annyi ideje, hogy akkorának lássa
a kert sarkában sarjadzott kis diófát, mint amelyiket az imént megcsodált – de nem bánja. Szeretettel néz rá, és elhatározza, hintát akaszt majd vastag oldalsó ágára az unokáknak, hogy kedvükre játszhassanak. ők majd láthatják, mint válik óriássá a kis facsemete, s megszeretik majd a házat.
És a ház is befogadja őket, mert – talán attól, hogy mindig jó emberek éltek benne… – sugárzik belőle a szeretet.”
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások