Különösen érdekes lehet a magyar múlt nagy alakjainak hagyatéka, ha a választ maguktól a leszármazottaktól kapjuk meg. Így olvashatunk a kötetben történelmi családokról – Apponyi, Erkel, Nádasdy -, nagy nevű művészekről – Aba-Novák Vilmos, Makovecz Imre, Áprily Lajos, Kő Pál, Színyei Merse Pál, Gion Nándor -, és egy-egy, a maga területén rangot kivívott személyiségről, mint Matthiász János, az Augusztok és Moskovszky Éva babagyűjtő. Közülük többekkel lapunkban is megjelentek Ónody Éva tollából remek anyagok (Károlyi László, Kő Pál, Makovecz Imre és Moskovszky Éva).
Ajánljuk hát figyelmükbe a Kairosz Kiadó gondozásában megjelent izgalmas kötetet, kedvcsinálóként az Előszóval.
„Mert nagyapa minden éjjel összeszedte a lehulló csillagokat, a létráján fölmászott az égig, és szépen visszaszögezte mindeniket.”
Íme, a mottó, amit Lázár Ervintől kaptam, miután elmondtam neki, hogy mindig is, de különösen mióta nagymama lettem, sokat foglalkoztatnak azok a kérdések, hogy átadunk-e valamit, mi marad utánunk, vajon mit örökölnek tőlünk az utódaink. Unokáim kedvenc írója jónak találta a kérdéseket, és bólintott. S még valaki megerősített ebbéli hitemben, Jancsó Adrienne, korunk kiváló versmondója: „Az én gyerekeim sem lettek volna ilyen emberek, ha nem a nagyapjuk, Áprily Lajos neveli őket.” No, ez aztán megakadt bennem, és lehorgonyoztam a témánál.
Mindig is érdekeltek, már fiatal újságíróként is foglalkoztattak az idős emberek. Erről tanúskodnak a hetvenes és a nyolcvanas években megjelent publikációim az Új Tükör-ben, az Élet és Irodalom-ban, a New Hungarian Quaterly-ben, olykor a Frankfurter Rudschau-ban közölt szociográfikus riportjaim. Biztosan tudtam, hogy az élete alkonyán járó ember kincsesbánya, és mérhetetlen kincsüket át kell adniuk, mielőtt végleg eltávoznak közülünk. S majd ránk is ez a feladat vár egykoron. Különösen érdekes lehet a magyar múlt nagy alakjainak hagyatéka, ha sikerülne megtalálnom őket, s elmondanák mindezt a leszármazottaik.
Elsősorban nem is az érdekelt, ki hogyan éli és élte meg a nagyszülői létet, bár ez is szerves része a témának, különösen
a magyar nagyságok esetében; fontosabb kérdésnek tartottam, mit adunk a gyerekeknek, unokáknak, avagy megfogható-e, mit vesznek át ők déd- és nagyszüleiktől. Generációról generációra, milyen géneket, milyen szellemi, lelki, hagyatékot visznek magunkkal? S milyen erkölcsi normákat? Mennyire élő még a generációk közötti folytonosság? S persze közben az is kiderül, milyen pótolhatatlan értékek vesznek el így kézen-közön nemzedékről nemzedékre ebben a sajátos magyar stafétában? Igaz-e a régi magyar közmondás: a vér nem válik vízzé. Érdekes, és érthető is, hogy többnyire a saját generációmban leltem meg a neves utódokat. A sorsok is döbbenetesen hasonlítanak egymáshoz. Nem mintha én hozzájuk merném hasonlítani magamat, de engem is ugyanúgy elgáncsoltak az egyetemi felvételin, mint Aba-Novák unokáját vagy Szinyei Merse Pál dédunokáit; ugyanúgy kirúgtak az állásomból, mint Auguszt Olgát vagy Erkel Tibort a Zeneakadémiáról, s a húgom is emigrációba kényszerült, mint annyian a történelmi családok tagjai közül: Nádasdy Ferenc vagy a fóti Károlyi László. Hiszen a magyar arisztokráciának és a polgári középosztálynak köztudottan hasonló sors jutott.
Már szinte attól tartottam, ahogyan sorra kirajzolódtak előttem az életpályák, hogy monoton ismétlődések követik egymást. Szinte ugyanazt a helyzetet élte át, szenvedte meg mindenki a hazai ég alatt. A legtöbben „reakciósak” voltak: az „X”-et vagy az „Egyéb” bélyeget sütötték rájuk; éheztek és kitelepítették őket Budapestről. Azoknak sem volt könnyebb, akik a nagy névtelenségből kiváltak, nagy?- gyá lettek „nagy” elődök nélkül. Egyszerű kiválóságoktól, „vajákos öregasszonyoktól” kapták a talentumot, mint például világhírű építészünk, Makovecz mester. De minden csillag ugyanarról az égboltról ragyogott ránk, onnét hullott volna alá, ha hagyta volna magát aláhullani. De nem veszett el mindenki, főleg ők nem, akiknek a családjuk jó útravalót adott. Általában talpra estünk. Például így vagy úgy, előbb vagy utóbb, estin vagy levelezőn elvégeztük az egyetemet; igényes szellemi vagy művészi életet éltünk. Ha néhányan nagyon szegények voltunk és sokat nélkülöztünk is, s főleg megfélemlítetten éltünk, de hittük – mert másként nem ment volna –, hogy valahonnét a csillagokból vigyáznak ránk. S a bő évtized alatt, amióta gyűjtöm az anyagot, megtaláltam és megírtam néhányukat, de sajnos, páran, már itt hagytak bennünket. Természetesen egész lényüket a legapróbb megnyilvánulásokig megőriztem. Az idő perceit, az órákat, amivel megtiszteltek, s aminek csöndes ketyegésében felidézték nekem a magyar múlt kiválóságait, saját elődeiket. Mondataik és a hangjuk pedig a magnótekercsre vett végrendelet. Íme, ebben a kötetben most mindenkinek átadom.
Hozzászólások