Jó épület, ha nem is sok, de legalább többféle van Magyarországon. Aki persze állandóan a legújabbak és legfrissebbek után jár, könnyen válhat illúziófüggővé: még bódíthatja az újdonság varázsa, és a kivételeket látja esetleg általánosnak. Új kulturális központot nyitottak Nyírbátorban.
Van tehát jó, amely arányos. Korrekt, mert az építész az alkotástól nem vesztette el a józan ítélőképességét, a részletekben is pontosan a helyén van minden. Egyszerűen normális, nem terjeszkedik túl önnön jelentőségén; míg egészen másképp jó az a ház, amely kellemességével hívja fel magára a figyelmet. Jól illeszkedik, léptékével, természetes anyagaival hódít – különleges tégla, helyi kő a trendi, és illik mindezt ma már regionalista stílusnak hívni.
És aztán van Bán Ferenc. Õ valószínűleg aligha örül anynyira annak, hogy csak úgy minden tizenötödik tervéből lesz valódi épület, mi viszont igen, mert így sohasem hagyják jóllakni, ezért érezhető mindig a tétje annak az aktuális tizenötödiknek. Persze van sokféle jó ház, de ennyire szabad nálunk kevés. Igen, ő az, akinek nem épült meg a Nemzeti Színháza, de nem épült meg a kisvárdai meg kuvaiti színháza-koncertközpontja sem – megépült viszont ez a nyírbátori. Ritkán publikáló írók könyvhétre időzített nagyregénye vagy egy-egy szájpropagandával országos hírűvé tett színidarab előtt éreztem csak ezt az izgalmat – és évtizedekkel korábban, mert ehhez az érzéshez a fiatalság is kellett. Avantgárd – ha lehet ennek a szónak még eredeti értelme: szabálytalan, új utakat törő, de annak minden "élcsapat" jellege nélkül, mert az a nyers erő, amely a homlokzatán megjelenik, egyszerre friss és tektonikusságában kissé fenyegető is.
Itt aztán nincs a szokásos kellemeskedés, szabálytalan kapuzata minden teketória nélkül szakítja meg a főtér zárt homlokzatfalát, és ragadja magához a figyelmet – miközben arányaival illeszkedik is a sorba, sallangmentes pontossággal kötve-hozva össze a tűztornyos és századfordulósan tekintélyes városházát egy lepattant, hatvanas-hetvenes évekbeli társasházzal. Az épület kontúrjait adó betonelemek fittyet hánynak a párhuzamosságok nyugalmának, elállnak, tekerednek, dőlnek, nálunk minimum szokatlan ennyi elektromosság egy homlokzaton. El tudom képzelni, hogy néhány helybélinek talán túl sok is. A befelé dőlő falakkal együtt ugyanakkor a szűkülő lépcsősor is szinte ráfókuszál a bejárat üvegfalára és arra, ami aztán majd bent ugyanígy megismétlődik a színpadra koncentráló színházteremben.
Ebben a nagyfeszültségben természetesen minden úgy áll, mintha másképp nem is állhatna. Pedig néhány bennfentes még emlékezhet rá: a sietségben pontatlanul zsaluztak, vagy a téli fagyok tettek be, mindenesetre a hatalmas – és eredetileg szabályosabb – kapukeretet nem lehetett a tervek szerint a helyére illeszteni. Az építész tűzoltó improvizálásával így lett aztán egyik oldalán sokkal merészebb – és a hibából mára méltatott művészet.
Belül ugyanez folytatódik, pontosabban kint és bent egymás meghosszabbítása. Bán Ferencre nemcsak a már-már kemény határozottság jellemző, a szinte ellentmondást nem tűrő architektúra, de az is, ahogy a szerkezettel ki- és beláthatóságot egyszerre teremt. A tetővilágítón és a homlokzat üvegfalán nemcsak a fény köszön be, hanem a főtér fái és a szemközti házak képe is, ugyanakkor a járókelők az üvegen túl is láthatják a kinti lépcsősor folytatódó lendületét és a benti mozgásokat. Ha jól megnézzük, az aulában sem találunk megnyugtató párhuzamosokat, be- és kitüremkedéseivel itt is szinte vibrál az építészeti mozgalmasság.
Feltűnnek persze a kivitelezés zavaró részletei is, az épület stílusától annyira elütő aranykilincsek meg az akciós lengyel ülőbútorok. A végére elapadó pénz, illetve a hatványozódó sietség, tudjuk: mi, kritikusok nem is mulasztjuk el soha felemlegetni őket. De nekem itt inkább más jut eszembe a fehérségével monumentális ferde falra is radiátort függesztő szakikról meg a főlépcső látszólagos ürességét kallódó filodendronokkal, túlnőtt fikuszkákkal oldó takarító nénikről. Valamit ők is megjelenítenek, miközben mi is, akik továbbállunk. Ez az impozáns, nagyvonalú tér pedig marad, és itt kezdi meg szívós, több évtizedes munkáját.
Hozzászólások