Somogyi Győző festőművész szobái a paraszti életmód méltóságát és otthonosságát nyújtják a munkahely rendetlenségével együtt. Tévé, puha fotel nincs. Lakomáik színtere az oszlopos szőlőlugas: az asztalon bor, körötte kutyák hevernek, környékbeli gyerekek és unokák viháncolnak. A képek művésze a szavaknak is mestere: Felszentelt papként hét évig az igét hirdette.
Történt egykor, hogy kisgyermeke számára barátaival együtt nyaralási lehetőséget kerestek. Véletlenül, újsághirdetésben bukkantak a sosem hallott Salföldre. A faluba egyetlen földút vezetett, ivóvíz, telefon nem volt, két évvel korábban zárták be
az iskolát, a tanácsházát, szüntették meg
a helyi téeszt; a falut a nyolc kilométerre fekvő Badacsonytomajhoz kapcsolták. Megkezdődött a fiatalok városba menekülése, az üresen maradt házakat fillérekért vesztegették. Somogyi Győző és felesége, Korényi Dalma szobrászművész 1974-ben az első városi vásárlóként tűnt föl itt, sikerült huszonötezerről harmincezerre fölalkudniuk a ház vételárát. Az öreg parasztház akkor már három éve lakó nélkül állt, falai repedeztek, teteje jórészt hiányzott, az elhagyott portát szeméttelepnek használták.
? Öt évig nem is nyúltam a roggyant épülethez, nyaralónak használtuk – mondja. – Az egész napot az ábrahámhegyi strandon töltöttük, szerény igényű barátaim sokaságával. De közben lassan megismertük és megszerettük a falusi életet, csirkét, libát neveltünk; a szeméthegyet elhordtuk,
a helyén kis konyhakertet hoztunk létre,
és persze egyre kevesebbet jártunk a vízre. Évek is eltelnek úgy, hogy nem fürdök
a Balatonban.
A nagykapu bizonyára azért van tárva-nyitva, mert a rackajuhokat nemrég hajtották ki a legelőre. Hirtelen kis csacsi ugrál elénk az anyja kíséretében, szőre a legfinomabb selyembársony. A szamár hagyja magát simogatni, nyakát nyújtja a gazdájának, sokáig moccanni sem akar a meghitt szorításban. Nem csoda, ha a jéghideg csobogót, mindjárt a kapu mellett, csak jóval később vettük észre, ilyen különleges fogadtatás mellett. A tiszta erdei forrás vizében madarak lubickolnak, és mi is leülünk egy percre, lemosni az út porát. Előttünk az öreg, háromosztatú tizenkilencedik század eleji paraszt ház (már rég műemlékké nyilvánították), toprongyos életére már semmi sem emlékeztet. Terméskőből rakott falait tenyérrel vakolták annak idején, azért olyan szép. A füstös konyhakürtője is a régi. A szépen csempézett zuhanyozó és az angol vécé jóleső kontraszt. A tisztaszoba falait katonaportrék díszítik, színes huszáregyenruhába öltözött férfiak néznek le ránk a múltból. Múzeumnak rendezi be Somogyi Győző ezt a házat, mi most az első komoly lépéseknek lehetünk a szemtanúi.
A porta aljából emelkedőn jutunk a kert végébe. Közben a köveken szinte hasra esem, úgy nézem a jobbra-balra vakítóan fehérlő épületeket: pajta, szénapadlás, lugas, raktár, kút, kápolna, lóbeállók, műterem, mellette istálló, juhkarám.
Egyszerre kerítés állja utunkat, ami újabb portát jelez, ugyancsak hófehér épületekkel.
– Ezt a szintén elhagyott második portát 1983-ban vettük meg. A két telken összesen tizenegy kisebb-nagyobb épület áll.
A leomlott kövek ezreit ástam ki a földből és építettem be saját kezűleg sorra mind, ahogy az újabb és újabb épületeket emeltem. Csak tornácoszlopból tizennyolcat raktam – segít eligazodni a gazda, miközben társa, Dalma hellyel kínál a lugasban, és forró kávét hoz kínai csészékben.
– 1984-ben építettem egy műtermet is; kőből, minden mérés és tervezés nélkül. Hogy hogyan, az jól látszik a pajta oromfalán és az ezerkétszáz négyszögöles telket körülvevő kerítésen. Persze a házfalakat annak idején is vakolták, a vízszintesen egymásra rakott termésköveket pelyvával kevert agyaggal erősítették egymáshoz.
A falak legalább hatvan centi vastagok, nyáron jó hűvösek, télen jól tartják a meleget.
– Látom, mesterien ért mindehhez, gondolom, szakkönyvekből tanulta?
– Nem. Benne lakva tanultam meg mindent, mert sokszor javítottam az öreg falakat, és az ilyenkor megmutatja magát. Én a népi építészetet először csak rajzoltam és fényképeztem.
– És ennyi elég volt?
– Nem. Ennyi nem volt elég. Mindig először cselekszem, és azután gondolkodom – fűzi hozzá őszinte, ritkán elcsíphető szolid mosolyával. – Fölraktam egy falat, ötször is leomlott. De hatodszorra megállt. Ránk szakadt ez a második porta is, bár nem gyűjtünk területeket, ez nekünk különben sok, az állatoknak pedig kevés. Ezért is vettünk még tizenöt hektár legelőt. A rackajuhok – közel száz darab – most is kinn legelnek a réten, és ott a karám is. Ez a második porta telekkönyvileg is Dalma birodalma, itt a műterme. Tető alá kellett hoztuk ezt a házat is, mert teteje egyáltalán nem volt. Ma sincs benn a víz, nem fűtheő, és azt hiszem, ebben az életben már nem készülünk el vele. De nincs is rá szükségünk. A gyerekeknek szerencsére saját házuk van, és a szüleink, a nagyszüleink sajnos mindörökre eltávoztak közülünk. Most ketten működtetjük ezt a háztartást, állatokkal, kerttel együtt. Nem régóta lett csak állandó segítségünk. Mindent így életben tartani öröm és kötelesség. Úgy érzem – és hallgat egy nagyot, szinte túl sokat – , inkább kötelesség. Mert kényelmesebb lenne most már föladni az állattartást.
Kérdőn nézek rá.
– Nézze – folytatja nehezebben – , annak idején, amikor az állatokat magam köré gyűjtöttem, úgy éreztem, valakinek ezt az életformát is meg kell őriznie.
Tíz évig a határban csak az én állataim legelésztek. Most már mások is legeltetnek, sokszor összeveszünk a területen. Akár ki is szállhatnék ebből a játékból, s több időt tölthetnék a műteremben. Hisz áthidaltam
a tíz nehéz esztendőt, talán segítettem másoknak is a példámmal, megtehetném, hogy húsz év után, mondjuk, elmennék nyaralni, mert szabadság azóta nem volt. Persze meg is halnék, ha nyaralnom kéne.
Műtermét az istálló mellé építette. Ez élete jelképe is lehetne. Pedig kiállításai láttán azt hihetné az ember, a festészet egész életét betölti, minden idejét lefoglalja. Tulajdonképpen nem értem, hogyan lehetséges ez a megosztottság az életében – Vagy ez csak a látszat – A Hadtörténeti Intézet szakemberei tanúsítják, hogy Somogyi Győző a magyar történelem minden csatáját pontosan ismeri, de nem csak a magyar hadtörténetből készült. Tudósi pontossággal rajzolja meg a csatajeleneteket. Már gyerekkora óta katonákat, lovakat rajzol és a huszáröltözetek minden zsinórjának és gombjának tudja a jelentését. Tiszt a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetségben, titkára a Radeczky Huszár Egyesületnek és a Káli-medence Környezetvédelmi Társaságának.
– Egyébként huszár őrmester vagyok – Ilyen pezsgő társadalmi élet Budapesten soha nem vett körül. Ez a porta segít
a munkámban, mert részben ezt a világot festem. Az állatok társasága sokat jelent nekem. Úgy érzem, a világ közepén élek itt, a Káli-medencében.
– Valahol azt nyilatkozta: ide egy coca-cola reklám se teheti be a lábát, de az emeletes buszos turistanyájakat sem engedi be ez a társaság. Mondja, ezt hogyan csinálják –
– A régiek házait olyan emberek vették meg, akik – hozzám hasonlóan – beleszerettek a tájba. A magyar művészeti és szellemi élet jelesei vágytak arra, hogy itt telepedjenek le. Velük hoztuk létre ezt
a társaságot. Eredeti formában akartuk visszaállítani az épületeket.
Azóta kétszáz műemléket mentettünk meg a saját költségünkön. Megkerestük a kapcsolatot a természetvédelmi hatóságokkal. Mi kezdeményeztük, hogy ezt a tájat a nyolc falujával védetté nyilvánítsák.
És részben az is a mi kontónkra írható, hogy e régió nemzeti park lett.
A Káli-medence falvai megmenekültek. Eldőlt az is, hogy nem lesznek belőlük halott skanzenek. Kétszázhetvenen vagyunk, de ezt legalább hárommal be lehet szorozni, ők a családtagok és a barátok.
Szerkesztek, írok és rajzolok egy kis helyi újságot is, amit ugyanennyi címre küldök meg.
– Hol a kedvenc helye itthon –
– Itt, a szőlőlugasban, ahol most ülünk. Az igazság azonban az, hogy én nem szoktam itt üldögélni. Illetve vagy a műtermemben álldogálok, vagy a juhokat legeltetem.
– Lehet, hogy ezt nagyon rosszul teszi?
– Bizonyára, mert bölcs gondolatok születnének a szőlőfürtök alatt. Sose felejtem el azt a honvágyat, amit vagy huszonöt éve Görögországban éreztem.
Igazán ott nyílt rá a szemem Salföld mediterrán szépségére. Hiszen itt is kakukkfű illatú a mező, hatalmas szőlőfürtök teremnek a lugasban, ugyanolyan a füge és
a mandula, mint a görögök földjén! Ott is, nálunk is szárazon rakják a kőkerítést,
a pajtát, a boltíves pincét – és ugyanolyan tündöklően fehérlenek a meszelt falak.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások