Kedves barátom, tulajdonképpen csak kettőnkre tartozik, hogy hol, mikor, mit mondtam Neked.
Nyári délelőtt valamelyik utcádon, talán éppen a Baross úton, vagy a régi megyeháza környéki sikátorokban a sárga homlokú, barokk házak között, egyik parkodban októberi estén, egykedvű fák között, miközben a padokon szerelemért sóvárgó szíveket világított meg a hold, vagy harapós októberi széllel a sarkamban, a vasúti híd lépcsőjén, amikor mozdonyfüst palástban a Kálvária utca felé igyekeztem (az efféle vicsorgó szelek a Kálvária domb tetejéről rohannak le a belvárosba, s az egykori vesztőhely kísértő lelkei üzennek velük), havas estéken sokszor mentem kerülő úton haza, hogy vénembermaszkodban gyönyörködhessem, amíg lehet, s reméltem: egyszer majd te, az örökifjú ütsz a vállamra pajtáskodóan, mondván: “Öregapó, hát hogy vagy mindig?!”
Lehet, hogy ilyenkor vagy máskor, régi kóborlásaim közben – amikor a hajnalig kitartó legjobb társ te voltál – mondtam neked valami forrót, fontosat, de nem biztos, hogy kimondtam, talán csak átsuhant rajtam a gondolat, szavak nélkül a mondanivaló, hiszen az igazi testvérbarátságot nem a vallomások éltetik, még az is lehet, hogy soha, sehol, semmit nem mondtam neked, amikor vendéglőidben, kiskocsmáidban üldögéltünk, halászlét ettünk, fröccsöket ittunk, és írtunk cikket, verset, elbeszélést, s te észrevétlen jelenlévőként emelted a poharat, szívtad a cigarettát, ügyes mondatokat csempésztél a papíromra. Megvalljuk-e hálánkat nap-nap után a levegőnek, fénynek, víznek – Most megvallom, Győr. Talán, mert régóta nem láttalak. Ezúttal – honvágytól űzötten, keserű bujdosásban – nagy szavakat is leírhatnék, ha nem tudnám, hogy viszolyogsz tőlük, hogy nem vagy patetikus lélek.
Azt azért hadd jegyezzem meg, hogy érthetetlen, milyen könnyedén száll vonatra az ember. Ha új állomások felé indul, kevés nosztalgiával adózik a hátramaradónak, és eszébe sem jut, hogy elhagyott valakit. Csak amikor visszafelé robog a vonat Amikor feltűnnek sudár tornyaid, s a mozdony már lassít. Csak te tudod, mi az oka, hogy én olyankor már nem lelem a helyem, hogy úgy érzem, vánszorognak a percek, és amikor “földet érek”, mintha terméskő szakadna le a mellemről. És napfényt, holdfényt áhítok, hogy teljes ragyogásban láthassam újra vízpartjaidat, bebarangoljam utcáid, tereid, mint a szép kóborlások idején, hogy gondolatban minden régi barátot, szerelmet felköszöntsek. És halászlét eszem egy folyóparti vendéglőben, ahol horgászkülsejű emberek üldögélnek fehérgalléros söröskorsók mellett, elgyalogolok a külvárosba, hogy útközben megcsodálhassam a zöld üveg jegenyéket a gyárak dünnyögő udvarán. Ilyenkor meglátogatom Kisfaludy Károlyt is, az apaszomorító makacs fiút, aki talán soha életében nem volt ilyen délceg, rátarti legény, mint ércalakban a karmelita templom előtt. Már kisdiák korában ismerted őt, amikor a szigorú bencés atyák intői röpködtek göndör fürtjei körül, s évek múltán felfedezhetted homlokán a halálos kór és a halhatatlanság jelét. Jó barátod volt, akárcsak Révai Miklós, Czuczor Gergely, Gárdonyi Géza.
Sok halhatatlan barátod van, de mégis inkább a halandóké, vagy az úgynevezett névteleneké, hogy megmerevedj, hogy múzeummá töpörödj.
Kedves Győr, én bízom a jövődben, meggyőződésem, hogy nemcsak méreteiddel nyűgözöd le majd az utánam jövőket, hanem műveltségeddel is. Mert egy város igazán nagy csak akkor lehet, ha az anyagi javak fundamentumán a szellem is fölragyoghatja sokemeletes épületeit.
Az Aradi vértanúk útja elején egy albérleti ablak a Gervácz vendéglő kerthelyiségére néz. Odalent szól a zene, a marhapörkölt gőze a lombok sóhajával keveredik. A Baross út felett a csillagokon miniszokyás lányok ülnek, combtőig lebarnult lábak harangoznak az alkonyatban.
Hozzászólások