Nagyon szerencsésnek tartom magam, hiszen iskolai tanulmányaim mellett a természetfotózással foglalkozom, és nemcsak szemmel vagy távcsővel, hanem akár fényképezőgépemen keresztül is figyelhetem a madarakat. Így kezdődött a mi barátságunk is a kertünkben lakó vörösbeggyel.
Először óvatosan, messziről a nagy teleobjektívemmel készítettem első képeimet, amiknek nagyon örültem. A fotós persze igyekszik minél közelebb kerülni a madarakhoz, gyakran úgy, hogy leshelyet épít, de a kertben én csak egyszerűen megpróbáltam közelebb sétálni hozzá. Amint egyre kisebb lett a távolság köztünk, úgy tűnt, mintha nem is zavarná a jelenlétem. A teleobjektívet makro-objektívre kellett cserélnem (amit máskor növények és apró rovarok fotózására használok), és végül már centiméterekről fényképezhettem a vörösbegy portréját. Úgy gondolom, olyat kaptam ezen az aprócska madáron keresztül, amire a legtöbbünk vágyódik: igazi harmóniát a természettel.
A legközelebb akkor kerültünk egymáshoz, amikor váratlanul a vállamra szállt, és tudtam, hogy ez az egyed egészen kivételes madár: ő az én barátom! Néhány közeli fotóval, és egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Ezt az élményt elmeséltem fotós barátaimnak is, együtt figyeltük, és ismertük meg a vörösbegy szokásait, mozdulatait: nyújtózkodott, vakarózott, és rendkívül előszeretettel (minden félelem nélkül) ismerkedett a számára új tereptárgyakkal. Fényképeim segítségével szeretném megosztani az olvasókkal is az élményt, amelyet egy fővárosi kertben, lakóházak között élhettem át.
Forrás: Madártávlat folyóirat
Hozzászólások