Lapzártánk napján érkezett a szomorú hír: 76 éves korában elhunyt Szász Imre József Attila-díjas író. a híres Eötvös Kollégium magyar-angol szakán diplomázott. Szerkesztőként dolgozott a Szépirodalmi Könyvkiadónál, a Magyar szemlénél, az Élet és Irodalomnál, az Új Tükörnél. 2001-ben jelent meg Az emlékezés tava című regénye. Legismertebb művei: Szól a Síp, Vízparti kalauz, Gyertek este kilencre, Felhőfejes, Ménesi út, Sahriár éjszakái és számos mesekönyv. Hemingway, Graham Green ihletett fordítója. Sokszor jártam nála, minden áldott alkalommal az ablakkal szemben, ugyanabban a fotelban fogadott. utolsó interjúját lapunk olvasóinak adta.
– – Talán mindnyájunknak meg kell járnunk a magunk odüsszeiáját. Nem azért, hogy visszaérkezzünk egy királyi palotába, Ithakába, hanem hogy eltaláljunk valahová, a múltunkba, a jövőnkbe. Ahová a sors, vagy a véletlen irányít. De még a véletlen is lehet a sors eszköze, játéka, csapdája.” E gondolatok jegyében ajánlja a kiadó legújabb regényedet. Ebben a művedben van önirónia, humor, melankólia, érdekes dramaturgiával megírt találkozások. Régebbi írásaidnak nagyobb visszhangja volt. Mintha csend venne körül. Jól látom?
– Valóban csend vesz körül. Bánom is, meg nem is. Mindig a megírt regény izgatott, sosem tudtam magam reklámozni. Visszavonultan élek. A Szépirodalmi Könyvkiadónál Vas Istvánnal, Grandpierre Emillel, Rákos Sándorral, Réz Ádámmal dolgoztam együtt. Fantasztikus névsor. Élveztem a kiadók és szerkesztőségek eleven hangulatát, de az igazi éltető erőm a magány.
– Ezt a csodálatos budai lakást a Ménesi út sikeréből vásároltad?
– Nem. Ennek ehhez semmi köze nem volt az akkori sikeremhez. Volt egy lakásunk a Városmajor utcában, és amikor apám meghalt, megörököltük az ő lakását is, és a kettő árából vettük.
– Itt nemcsak a környezet csodálatos, hanem, ha ránézek a falra, olyan érzésem támad, mintha egy kisebb galériában ülnék. A nappali falán Sváby Lajos festménye. Barátok vagytok?
– Igen, habár mostanában ritkábban járunk össze. Valamikor az 1980-as évek körül Sváby Lajosnak volt egy kiállítása a Károlyi palotában. A Vízparti kalauz című könyvemből kivette a régi arcképemet és mellé festett egy lehangolóbb, öregebb kori arcképet. A Vízparti kalauz megjelenésének köszönhetem Sváby Lajost és az összes festő szobrász barátomat. Fölfedeztek anélkül, hogy engem ismertek volna.
– Közéjük tartozik Melocco Miklós is, híres Ady Endre-szobra könyvespolcod ékessége.
– Egy kiállítása után ajándékozott meg vele Miklós, amikor mondtam, mennyire tetszik. Sokáig itt volt gipszben, s mivel nagyon szeretjük, féltünk, hogy egyszer eltörik, meg idővel el is porosodik. Talán két-három éve úgy döntöttünk feleségemmel, Lizzel, hogy kölcsönös karácsonyi ajándékként kiöntetjük a szobrot a gipszmásolatról, így most már bronzban látható.
– Más az írók közti barátság, mint az író és a képzőművész barátsága – Melyik őszintébb – Lehet különbséget tenni?
– Az író, a szobrász vagy festő között nincs esetleges féltékenység, két író között lehet. Ez az összes különbség. Valahogy könnyebben alakul ki író és képzőművész között az őszinte beszélgetés, de nem szükségszerű két író barátságában sem a féltékenység.
– A képzőművészektől, a barátságukon túl, íróilag milyen inspirációkat kaptál?
– Azt, hogy meséltek. Majd minden könyvemben fellelhetők részletek, amiket vagy az egyik, vagy a másik képzőművész barátom mesélt el.
– A regényeidben, főleg az utolsóban, az Emlékezés tavában, a természet, a növényvilág lírai leírása lenyűgözött. A természethez való viszonyod ennyire intim, mély?
– A növényeket talán kevésbé ismerem, az állatokat jobban. Kiskölyök korom óta jártam vadászni apámmal, aztán más barátokkal horgászni. Felnőttként nem kezdtem el vadászni, de mentem a vadászokkal mint kísérő. Rengeteg tanultam tőlük az állatok viselkedéséről.
– Szereted az embereket –
– Igen, de ha bemegyek a városba, akkor már nem.
– Eredendően remete természetű vagy, avagy váltál ilyenné?
– Ilyenné váltam. Ahogy minden öregedő embernek, tele van a testem rejtett aknákkal: sorban jöttek a műtétek, az infarktus, egyik a másik után, és akkor már rám tört a depresszió is, hogy most mi a következő.
– A hálószobádban sok régi, szép fotó díszeleg a falon: édesapádról, édesanyádról, nagyszülőkről, távoli rokonokról.
– Anyámtól maradt rám. Néha egy-egy képbe beleütközik a szemem, és eltűnődöm, mire emlékszem, hogy emlékszem rá. Anyámnak egy fiatalkori képe látható, amikor falun éltünk és én még egész kisgyerek voltam. Érdekes módon emlékszem a falu környezetére, pedig akkor lehettem talán hároméves.
– A regényeidből kitűnik, hogy édesapáddal a kapcsolatod nem lehetett könnyű, miközben az egymás iránti szeretet nem szűnt meg. Az emlékezet milyenné teszi az apa képét?
– Nagyon szigorú, kemény, nem túlságosan megértő, de okos ember volt. Ha valami nem tetszett neki, néha nagyon keményen meg is vert vagy megszidott. Ha viszont elégedett volt velem, elbűvölően kedves és boldog arcát mutatta.
– A lakásban csak a feleséged szobájában látni számítógépet, aki angol származású. Te, aki író vagy, nem engedted be a dolgozószobádba a számítógépet, sőt, a dolgozószobád a lakás konyhából nyíló legkisebb, legszerényebb része.
– Ez más helyen talán valami spájz vagy kamra volna, de én mégis szeretek itt dolgozni. Ide el tudok vonulni, engem sem zavar senki, és én sem zavarok senkit. Nekem nincs szükségem arra, hogy a kertet nézegessem, miközben írok. Van egy harmincéves cseh írógépem, amin legépelem a munkáim. Nagyon rosszul, nem tanultam meg jól gépelni sohasem, ezért még kézzel sokszor átjavítom. Van egy kedves gépírónőm, aki eddig minden munkámat legépelte.
– A dolgozószobád mellett egy szép festmény látható?
– Szántó Piroskától kaptam, több gyerekkönyvemet is ő illusztrálta. Piroskát Vas István révén ismertem meg, aki a barátom volt. Pistával naponta találkoztunk, hiszen egy kiadónál dolgoztunk, Piroskával pedig, ha fölmentem hozzájuk havonta egyszer-kétszer, vagy kimentem Szentendrére a nyaralójukba.
– Vas István otthonában járni, az ő baráti köréhez tartozni, értékmérőnek számított. Ma már legendák övezik a régmúlt összejöveteleket. Ma kik vesznek körül?
– Csak néhány barát, főleg azok, akik eljönnek hozzám. Fekete Tamás szobrász barátom, Sváby Lajos egyre ritkábban, Rácz Edit szobrász. Lator László néha, és szegény Orbán Ottó, amíg élt.
– Íróként mi az új terved –
– Többet én regényt írni nem akarok.
A memóriám elromlott, és a prózaírónak sokkal jobb memóriája kell hogy legyen, mint egy költőnek, mert a költő csak egy pillanatra kell, hogy emlékezzen. Azt hiszem, hogy a regényírást a legtöbb embernek abba kell hagynia egy bizonyos életkor után. Fordítok, ami néha szórakoztató és néha keserves. Ezt is csak azért nem hagyom abba, mert a nyugdíjamból nem tudnék megélni.
– Ha körülnézek az otthonodban, csak régi bútorokat látok. Némelyik kopott, és mégis hangulatos, lakájos. Az asztalod, amin a poharunk és a hamutartó van, régi filmek hangulatát idézi. Ezeket a tárgyakat szereted – Örökségek, mint hálószobád falán a megsárgult fényképek?
– Jól mondod. Ezeket a bútorokat szeretem. Örökségek. Itt szinte nincs olyan bútor, amit mi vettünk volna, mindet a nagyapám vette, aki szenvedélyesen gyűjtötte a bútorokat is. Amik még a háború után megmaradtak, azt a gyerekek között szétosztották, ezeket az anyám hagyta rám. Itt ez a csodálatos szekrény, az asztal, a székek, a népi faragású bútorok… mind-mind anyám családjából származnak. Nagyon szeretjük őket, és azt hiszem, tényleg nagyon szépek.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások