Kert és háznézőben Balázs Péteréknél

Azt mondják, a komikusok rosszkedvű emberek – legalábbis rivalda nélkül. Balázs Péterhez a tréfa, a nevettetés mindig közel áll. Õ az a ritka kivétel, aki odahaza is derűs, jókedvű, poént poénra halmozó ember.

 

 

Valaha a Vígszínház volt a színházi otthona, ő énekelte a Harmincéves vagyok című színmagyar rockmusical egyik főslágerét, a – Ringasd el magad” kezdetű dalt. Az utóbbi években tévés produceri pályát fut be, nevéhez fűződik többi között a Balázs-kabaré. De rendez is, nemrégiben Karinthy Frigyes A bűvös szék című remekművet láthattuk tőle. És akárhány esztendős, telis-teli van energiával, színházi és televíziós tervekkel.

 

Háza felé közeledve, állandó telefonöszszeköttetést tartunk, ami komoly eredményt hozott: odatalálunk. A kapuban

 

Péter és felesége, Csilla asszony, akik egy kis ősz végi sétára a kertbe tessékelnek bennünket.

 

Bár az idő már nem kedvező, az úszómedence még üzemképes, a kert végében pedig hívogat egy szaletli. Most ugyan csendes, de könnyen elképzeljük, amikor

 

a barátaikat itt fogadják. Errefelé lakik Ragályi Elemér és Cseke Péter is, szinte hallom, ahogy – a kötelező hússütés közben – egymás szavába vágnak, hiszen mindenkinek van egy jó sztorija.

 

A kertben még néhány virág megvárt bennünket, a pistike, a vízi fukszia, nem beszélve az ezerlombos diófákról, amelyeknek olyan bőséges a termésük, hogy Csilla nem győz bejglit sütni. A fenyőfa már alig várja, hogy eljöjjön az ő ideje.
A tuják rengetegen vannak, és mind-mind különböző korúak. A sövények egy része madárbirs, de van köztük kecskerágó is.
A kerti eldorádóban egyetlen fát ismerek fel, de azt bekötött szemmel is, a nem szomorú ágú szomorúfűzet.
Mielőtt behurcolkodunk a nem kevés fotóapparáttal a házba, megkérdem a művész úrtól: mi az, amit a legjobban élvez
a kertjében?
– Az egészet. A kinti jövést-menést, nézést. Szoktam gazolni, füvet nyírni. De élvezem azt is, ahogy ebéd után el tudok itt kint aludni. Pihenésemben nem zavarnak még a szúnyogok sem.
A ház egészéről tudni kell, hogy egy kanadai cégnél rendelték meg. Ez az a módszer, amelynek értelmében a vevő a saját igényének megfelelően alakítja ki a lakóterét. Péterék végül is négyfajta tervet gyúrtak össze. Mivel a színészember szereti a színpad legfontosabb kellékét, a lépcsőt, valamint a lekerített stílusokat, ezért ezek nem hiányozhattak az otthonukból.
A belső terek eltolt szerkezetűek, és a szobák, a beugrók, a csempék színe mind-mind – íróasztalon” dőlt el. A ház tulajdonképpen faszerkezetű, de természetesen betonalapon.
Mi mással kezdhetnénk, mint a 130 négyzetméteres alsó szinttel – Az egyik beugróban mindjárt elakad az ember, és csak gyönyörködik. Egy óriási ebédlőasztal hívja fel ugyanis magára legelébb a figyelmet. Mellette egy 1700-as évekből származó kelengyeláda, ami ma is jó szolgálatot tesz. A régi függönyök, a megunt abroszok jó helyre találtak benne. Balra egy
bolognai tálalószekrény.
Ezt, amikor a művész úr vette, még a bizományi árulta. Ma már csak árverésen lehetne hozzájutni. Hogy az itt lakók imádják a faszobrokat, arra hamar rájövünk: balra az aranyszínű Avillai Szent Teréz, jobbra Szent Mihály látható.
A dolgozószobáról meséljen a legilletékesebb:
– Ez egy késő barokk vagy kora reneszansz íróasztal, amely az édesapámé volt. Amikor meghalt, anyám azt mondta, hogy vigyem el a hozzá tartozó fotellal együtt. A fogantyúja egy fiúcska feje, teljesen
a firenzei keresztelőkápolna kapujára emlékeztet. Itt szoktam néha leülni, tanulni, vagy éppenséggel írni. Mögötte két szoborfülke, amely a régi könyvtárszobák hangulatát hozza vissza. Az egész úgy kezdődött, hogy lerajzoltam, hogyan képzelem én el, majd megmutattam szakembereknek, hiszen ez komoly asztalosmunka. Így alakult ki ez a sarkokat is magába foglaló könyvtárszoba.
Van itt modern dolog is, hiszen a telefon meg a fax ide vannak bekötve. Nem beszélve a CD-lejátszóról, úgyhogy ez nemcsak könyvtár, iroda, de egyben zeneszobának is beillik.
– Mesélj a szobrokról!
– Az egyik fülkében Szűz Mária, a másikban Szent Erzsébet – lakik”. Mindkettőt harminc évvel ezelőtt, a Teleki téren vettem, azon a Telekin, ami ma már nem létezik. Igaz, van helyette Ecseri, de az már más.
– Mielőtt tovább kirándulunk, kaphatnék egy pohár vizet?
– Gyere, legalább látod a konyhát is. Itt főleg a praktikusságra helyeztük a hangsúlyt. A színnél a bézs és a világosbarna árnyalatok dominálnak.
Ezzel leülünk az őszibarackkal megrakott asztal mellé, és mielőtt felhörpintem az ásványvizet, megdicsérem az asztal nagyságát. Péter kapva kap az alkalmon:
– Tulajdonképpen nem látszik, de ez egy parasztasztal, pontosabban egy bölcsőasztal.
Azelőtt ki lehetett húzni belőle egy akkora fiókot, amelyet a régiek bölcsőnek használtak.
– Ilyet még nem is hallottam! Ez fantasztikus ötlet!
– A konyhapultra főleg azért van szükség, hogy Biankával és Bencével (a két felnőttnek számító gyerekkel) odatámaszkodjunk, és tiszta erőből zavarjuk Csillát
a főzésben. A magas széket nagy naivan azért csináltattam, mert azt hittem, egész nap ott fogunk ülni. De arra most is jó, hogy a ruháskosarat rátegyük, vagy kivigyük a szaletlibe.
– Jöhet a hálószoba – Tudom, normális esetben oda nem szokott az ember vendéget beengedni.
Mivel Péter beleegyezik, felmegyünk
a felső szintre egy csodálatos falépcsőn, amelynek kanyarulatából mindenfelé ellátni, ahonnan mindenfelé vezet út, és az embernek sürgősen dönteni kell, hogy lecövekelve ott marad-e, vagy mégis megy tovább. A félköríves lépcső beletorkollik egy U alakú, fából készült galériába, ahonnan a gyerekek szobái nyílnak.
A csillár története viszont mégis megállít bennünket, mert addig egy tapodtat sem mehetünk, míg azt Péter el nem mondja:
– Valamikor a Szép utcai bizományiban vettük ezt a réz ötvözetű gázégős csillárt. Legalább 80 égője volt, és fodros lámpahuzata, persze át volt kötve villanyra. Annyira beleszerettünk, hogy megvettük és hazavittük az Aranka utcai lakásunkba. Akkoriban volt egy kiskutyánk, akit mindig figyelmeztettem, ne üljön a csillár alá, mert ha leszakad, agyonnyomja. És mit tesz Isten, le is szakadt! Nem hirtelen,
hanem lassan, recsegve zuhant le. Nyugi,
a kutyának sok esze volt, már nem volt alatta. Három évig jártuk a boltokat, hogy az eltört alkatrészeit pótoljuk, végül egy kolléganőm, Kalocsai Zsuzsa férje, Grünberger Tamás lámpakészítő mester varázsolta vissza eredeti szépségébe. Tamás keze nyomát egyébként az Operettszínház számtalan világítóteste is dicséri.
Még egy fél szint, és máris fent vagyunk a házigazdák hálószobája előtt.
– A romantikus hálószobabútort egy győri asztalos a századfordulón készítette. A csillár valaha gázcsillár volt, az is ebből korból származik. Ezeket elnyűtt állapotban vettük, és mi magunk hozattuk rendbe.
A festett rokokó komódot a bizományiban vásároltuk hozzá.
– Csípjél meg, mert még azt találom hinni, hogy filmforgatáson vagyok, annyira stílszerű minden. A parkett színe, gondolom, nem véletlenül egyezik meg a fabútorok színével.
– Pedig véletlen! De szerencsés véletlen! És amit nem láthatsz, azok a hajnali fények! A szoba délkeleti fekvésű, és ahogy bejönnek a korai napsugarak, csillog az egész szoba. Az ágy előtt, csavart konzolon egy XIX. századi, fából készült szomorú tiroli Jézuska látható, az ágy fölött pedig egy Jézus-herma vigyázza álmunkat.
Kifelé menet még bekukkantunk a fürdőszobába. Megállapítjuk, hogy itt a kékes árnyalatokat arany színekkel kombinálták. Péter friss virágot is tett a vázába. És viszszafelé, lefelé a lépcsőn kezdődik minden elölről – Jöhet a csillár, a galéria,
a könyvtárszoba, az ebédlő és végül a kert látványa. Most már Önök is elhiszik – volt miben gyönyörködni.

Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz

 


Ezt követő cikkünk:
Ezt megelőző cikkünk:

Hozzászólások

0
    0
    Az Ön Kosara
    Your cart is emptyReturn to Shop