A JÓISTEN ÜZENETE

Kepes András több mint televíziós személyiség. Gondolkodása és világlátása nyitott, magas szintű szellemiségre utal. Azon kevesek egyike, akiről bátran leírhatjuk, igazi européer. Mondandója és eszmefuttatásai építőek nemcsak számára, de a világ számára is.

 

 

Szeretek pipázni. Azt mondják, a pipázás türelemre és bölcsességre tanít, meg hogy a pipások nagyon jó emberek, mert annyi dolguk van vele, hogy nem érnek rá roszszat tenni. Valamikor nálam a pipa csak amolyan kellék volt. Tizenöt-tizenhat évesen író szerettem volna lenni, és úgy gondoltam, hogy a pipa az íróság kelléke. Megvásároltam hát életem első pipáját, aztán nem is nagyon gyújtottam meg,

 

de állandóan a számban lógott, közben ültem a kis táskaírógépem előtt, és fantasztikus dolgokat írtam. Aztán néhány évvel később rászoktam a szivarra, mert akkor éppen nem írónak, hanem esztétának készültem. Az idő tájt Lukács György Csongor szivart szívott, és az nekem
nagyon imponált.
Ha kedvem és időm van, leülök ide, rágyújtok egy pipára, és élvezem az otthonom nyugalmát. Azért ez nem mindig volt így! Én nem azon szerencsések közé tartozom, akik egy nagypolgári lakásban, régi családi bútorok és a megmentett
hatalmas könyvtár között nőttek fel. A Pozsonyi úton születtem négyes társbérletben, ahol igencsak viharos körülmények uralkodtak a bérlőtársak között. Hatéves koromig éltünk ott. Még nagyon kicsiny fiúcska voltam, így az – összecsapások –
javára nem emlékszem, inkább csak a
félelmeimre, amelyek még hosszú időn át kísértettek. Gyakorta voltak rémálmaim, hogy egy boszorkány, aki a társbérlő néni képmása volt, repül a sötét folyosón, én pedig rettegek tőle.
Miután apámat rehabilitálták, kinevezték kereskedelmi kirendeltségvezetőnek
Bejrútba, így a négyes társbérletből egy óriási villába költöztünk. Évek múltával, amikor a kiküldetésből hazatértünk, egy ideig a nagybátyáméknál húztuk meg magunkat, míg nagy nehézségek árán
sikerült szert tennünk egy másfél szobás lakásra, ahol édesanyám a mai napig is él. A fél szobán osztoztunk a nővéremmel, csupán egy könyvespolc választott el minket egymástól. Aztán éveken át Argentínában éltünk, ismételten egy hatalmas házban, utána pedig megint jött a másfél szoba. Annak, hogy a szüleim diplomaták voltak, egyfajta kettős élet vonzata volt. Furcsa módon bennem sohasem volt kettős gondolkodás. Amikor a nyolcszobás házból visszajöttünk a másfél szobába, nem kérdeztem, hogy miért csak másfél szobánk van, mert a szüleim arra tanítottak, hogy az ott apu munkájának egy díszlete, de igazából ez itt a mi életünk, nekünk ennyink van.
Tizennyolc éves koromig éltem a diplomataszülők gyermekeinek életét, ha kellett, csomagoltam és utaztam. Bár csomagolni nem igazándiból volt mit, mert akkoriban nem voltam – tárgyas?. Most azért többé-kevésbé az vagyok, és van néhány szívemhez közel álló darab is, amitől nem tudnék megválni. Ilyen a fotelom fölött függő szőnyeg is. Amikor a második feleségemnek kezdtem udvarolni, és először mehettem föl a lakásába, a szó szoros értelmében
első látásra beleszerettem a szőnyegbe. Számára csak egy dédmamájától örökölt tárgy volt, én viszont megőrültem érte. Kértem, hogy adja el nekem, ő meg azt felelte, csak vele együtt eladó. Végül hoszszas alkudozás után tényleg megvettem tőle, aztán összeházasodtunk, gyermekeink születtek, és tizenhárom évi házasság után sajnos elváltunk. A szőnyeget azóta is nagy becsben tartom.
Nekem a külföldi és az idegen kultúrák mindig nagyon fontosak voltak, és az utazásaim szervesen beépültek az életembe és ezáltal az otthonomba is. Igyekeztem olyan lakást kialakítani, ahol a különféle kultúrákból származó tárgyak, szobrok, fonott székek, tikfa asztal, bőrfotel, a biedermeier szekrény, régi szőnyegek jól megférnek egymással. Az elmúlt évtizedben jó néhány helyen laktam, várostól a vidékig. Bennem is megvolt az a kettősség, ami az emberek többségében: el a bűnös városból, egy faluba vágyom, a fű illatára, csendre, nyugalomra – Megtörtént, jó volt, elég volt. A lakásainkat általában én rendeztem be, így hasonlatos világúak voltak. Nagyon fontos az életemben, hogy legyen visszavonulási lehetőségem, ahol egyedül vagyok és senki sem zavar. Ez az otthonteremtésnél is mindig szempontom volt.
Amikor az ember elmúlik negyven, egyszer csak elkezd azon gondolkodni, hogy ez idáig vajon okosan élt-e. Azt hisszük, hogy csak ez a fajta élet létezik, vagy legalábbis az a fajta kultúra, ami körülvesz bennünket. Egy új tévésorozat kapcsán sokat utaztam a világban, jártunk a Bombeyi nyomornegyedtől a mongol sztyeppén jurtákban élő családokon át az indiai maharadzsa palotájáig. Megnéztük, hogy milyen az élettérhez való viszonya az Andokban élő indiánoknak és a Titicaca tó mesterséges nádszigetein ragadt halászoknak. Nagyon sokat tanultam mindebből, mert az út segített végiggondolni a mókuskerékszerűen ismétlődő dolgokat, rálátásom lett a saját életemre. Azt szokták mondani, hogy egy problémának a megoldása rendszerint a problémán kívül van, csakhogy a saját problémáján kívül az ember nagyon nehezen tud kerülni. Most már képes vagyok kívülről nézni az életem bizonyos tevékenységeit, eljutottam odáig, hogy a szabadság legfontosabb
fogalma az, amikor nem ragaszkodunk semmihez, amikor képesek vagyunk megválni általunk szeretett tárgyaktól. Bár ezt magam még nem tudom megtenni, de a lelkem mélyén már készülök rá. Volt például egy gyönyörű perui cserepem, a legkedvesebb tárgyam. Egyik nap a szél lesodorta a földre, és a szemem láttára összetört. Először megállt bennem a szívverés, aztán vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, hogy meg kell tanulnom megválni tárgyaktól, és bizonyára ez a Jóisten üzenete volt.

Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz

 


Ezt követő cikkünk:
Ezt megelőző cikkünk:

Hozzászólások

0
    0
    Az Ön Kosara
    Your cart is emptyReturn to Shop