Polgár lászló és családja Immár tizenötödik éve Svájcban élnekNagyon nehéz döntés volt anno, maguk mögött hagyni Budapestet, és Zürichbe költözni. Minden ide kötötte őket, a család, a szülők, a barátok, az otthonuk… A családfő a népszerűséget hagyta itt az ismeretlenségért. A mérhetetlen szeretetet, amivel körülvették a rajongók, az érzést, hogy az utcán hozzá léptek, és megsimogatták.
– Sajnos akkoriban az Operaházban olyan középszerű vezetés került uralomra, akikkel képtelen voltam együtt dolgozni, én pedig olyan vagyok, hogy szükségem van nyugalomra ahhoz, hogy a színpadon a legjobbat tudjam nyújtani. A feleségemmel hosszasan mérlegeltük a Zürichi Opera ajánlatát és három lányunk jövőjét, majd meghoztuk a döntést: megyünk. Emlékszem, hosszú ideig rettegtünk amikor megszólalt a telefon Budapestről. Mélységes félelem és féltés volt bennünk, hogy az idős szüleinkkel baj történt. A legkisebb lányunkra ez oly mértékben ráragadt, hogy éveken át nem merte felvenni a telefont.
Mivel addigra már nyitva álltak a határok, nem kellett disszidálnunk. A visszatérés kapuja egyetlen másodpercre sem csukódott be mögöttünk, de ezzel együtt is fájdalmas volt itthagyni az otthonunkat. Svájcban nagyon „belterjesek” az emberek, befelé fordulók, de ha megnyílnak, valójában barátság és kedvesség lakozik bennük. Az évek során jó néhány barátra szert tettünk odakint, bár úgy vélem, az igazi mély barátságok a gyerekkorban kötődnek. Azok a barátok, akiket istenigazából annak érzek, egytől egyig gyerekkori barátok. Õk végigkísérik az életünket, míg a később kialakult kapcsolatokban mindig érzek valamiféle érdeket.
Érdekes módon a zürichi otthonunk egy ugyanolyan jellegű házban van, mint a budapesti. Magyarországról vittük ki a bútorainkat, amelyekkel berendezkedtünk. Szeretem a tágas tereket, a nagy belmagasságot, különben bezártnak érezném magamat. A 191 centiméteres magasságommal kell is, hogy a fejem fölött legalább még egyszer ennyi legyen.
Fontosnak tartom, hogy az otthonunk a legteljesebb mértékben szolgálja a kényelmet. Gyerekkoromban a VII. kerületi Elemér utcában nőttem fel, ami a Csikágó városrész kellős közepe volt. Előtte Somogyszentpálon éltem a szüleimmel, de a szülőfalumról nagyon kevés emléket őrzök. Inkább csak édesapám elbeszéléseiből táplálkozom, aki mindig nagy szeretettel emlegette a vidéki éveket.
Miután felköltöztünk Pestre, gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszakadt Somogyszentpállal. Én minden évben ellátogatok a szülőfalumba, hogy felkeressem az őseim sírját. Erre rendszerint nyáron kerítek sort, amikor idehaza töltjük a szabadságunkat. Érdekes módon, ahogy öregszem, egyre inkább előtörnek a szülőfalumhoz kötődő aprócska emlékképek. Állítólag a vidékről jött emberek más értékrend szerint látják és élik az életet, mint a városiak. Bizonyos mértékig magukkal hozzák a szokásaikat, amelyek neveltetésükből eredően részükké váltak. A budapesti lakásunk kétszobás volt, de mi csak az egyik szobában éltünk összezsúfolódva, mert a másik szoba a tisztaszoba volt. Ez a vendégek fogadására és az ünnepna-pokra szolgált, hétköznap nem használhattuk.
Az Elemér utcai ház gangjának nagy szerepe volt zenei pályám indulásában. A szomszédunkban lakott ugyanis egy kedves idős hölgy, akit gyakorta meglátogatott a barátnője, Eisen Irén, aki jó nevű koncerténekesnő volt. Én gyakorta énekelgettem odahaza, s a dalom kihallatszott a gangra. Egyszer az énekesnő becsöngetett hozzánk, és megkérdezte az édesanyámat, ki énekel ilyen csodálatosan. Édesanyám büszkén felelte, hogy a fiam. Tizenhat éves voltam akkor. Időközben édesapám meghalt, és én ipari tanuló lettem az elektroműszerész szakmában. Nagyon szerettem, és mind a mai napig örömmel tölt el a kétkezi dolgokkal való foglalatoskodás. Talán azért, mert az én munkám az csak úgy tovaillan az éterbe, míg ha egy általam megmunkált dolognak kézzelfogható eredménye van, az egyfajta kielégültség érzettel ajándékoz meg.
Érettségi után jelentkeztem az orvosi egyetemre, de nem vettek fel. Édesanyámnak 866 forint nyugdíja volt, amiből képtelen volt taníttatni, és a Zeneakadémia mellett lehetőségem nyílt rá, hogy dolgozzam. Úgyhogy a Népstadionban sört árultam, a Péterffy Sándor utcai kórházban műtős és hullaszállító voltam, ami nagyon jól fizetett. Ezek a dolgok rettenetesen távol állnak az opera világától, de úgy hiszem, csak nagyon kevés embernek adatik meg a nyílegyenes út a pályáig. Huszonnégy éves koromban vettem el a feleségemet, aki az elmúlt évtizedekben – legyen az itthon vagy másutt -, de mindig mindenben mellettem állt.
Nagy hangsúlyt helyezek a kondíciómra, és büszke vagyok rá, hogy az érettségi öltönyöm még most is jó rám. Nem azért mert hiú vagyok, hanem mert az én hangszerem a testem, amire kellő figyelmet kell fordítanom. Néha „öngettósítom” magam, de ez helytől és időtől független, amolyan belső számadás. Úgy vélem, nem árt, ha az ember nem csak a fizikai valójában, hanem a lelkében is rendet tart.
A lányaink már kirepültek, és az évek során svájci emberekké cseperedtek, mi viszont magyarok maradtunk. Nem szoktuk meg az ottani életet, pedig Zürich a nyugalmat, kiszámíthatóságot és a biztonságot adja, míg itthon az örvény és a kiszámíthatatlanság uralkodik. Nem szoktuk meg, de mégis boldogok vagyunk, mert bennünk van a tudat és a várakozás, hogy hazajövünk.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások