Ha Berecz Andrást először hallgatja az ember, úgy elcsodálkozik, szinte tátva marad a szája. Mert nem egyszerűen mese-és énekmondó ő, nevezzük inkább regösnek, hiszen regöl. Az értelmező szótár szerint a regösök karácsony és újév táján ősi népszokás szerint házról-házra járó regös éneket mondó fiúk, legények. S a rege a szájhagyományban élő ősi mesés, mitikus történet. Ő tehát megtanulta a gyönyörű régi magyar nyelvformákat, amivel letűnt korokba röpít minket vissza, de olyan hitelesen, hogy ő maga is onnét toppan elénk éppen, abból a korból, ahonnét a mondókáját elcsente.
Sokszor nyilatkozta már, hogy a hiedelemmel ellentétben nem faluról jött, ahol már az anyatejjel magába szívhatta volna nyelvünk járásait, azaz valamely nyelvjárásunkat. Tehát nem a magyar végek adták őt nekünk, hanem Budapest. Hihetetlen! Alig is hiszik el neki, mivel nagy mókamester. Én bevallhatom, most is gyanakszom, és lebilincselve hallgatom, itt, zuglói házukban, dolgozószobája szegletén.
– Most töltöttem be a 49-ik évemet, de tévékészülékkel egy fedél alatt még nem éltem. Az édesanyám volt az adás, aki sokat mesélt, s a jó szónak, fordulatos beszédnek mestere volt. Amikor később, hosszú utakon, térképekről hiányzó útfeleken mesélőket, tréfacsinálókat, nagyotmondó embereket kerestem, ő jelentette a mércét. Mindenki rátermett valamire. Bennem is megvolt a bohóc hajlam, sírtam, ha nem nevettek rajtam. Én a magam iskoláját magamnak tákoltam össze. Egyik sarka Nyitra megyében van, a másik Moldvában… sokszögű, most is járom. Professzorom is sok volt, java „névtelen”. Nem borért, pálinkáért, nem patkószegért, kaszakőért, sütőporért meg mosószappanért tanítottak -amit adni tudtam-, hanem azért, mert látták, hogy kíváncsi vagyok. Nem fordultam máshoz. Iskolát sem végeztem különlegeset. A jogi egyetemen fityegtem három évig, de semmi közöm nem volt hozzá. A környezetem vigasztalására mentem én oda el. Három évig csitítottam ezzel a szülői házat, aztán kezdtem a magam életét. Én mókára hajló veszedelmes vesszőcske voltam szomorú édesapám szemiben. Igazi jövőtlen kölyök. Édesanyám nem aggódott: „Majd lesz valahogy, kiscsillagom” -így bíztatott.
És milyen igaza lett. Ezt a valahogyot meg tudta jósolni. A Berecz házaspár úgy formázta magukra és négy gyermekükre a házukat, mint ahogyan a ruhát varratja magára az ember. Zugló széles és csendes mellékutcájába, még ifjú házasként költöztek a nagymamához. A fantáziátlan, kocka alakú épületet éppen 1956-ban építették Lilla nagyszülei; Villám Ferenc és Ménkű Margit.
A tetőteret 1986-ban már maguknak emelték meg a fiatalok, s mindjárt két szintet húztak a földszintes házra. Pontosabban Lilla küszködött a huncut építőkkel, amikor Andrásnak előadókörútra kellett repülnie Amerikába. A 80 négyzetmétert igen jól osztották be: az előszobából két szoba nyílik, egyikben a családfő dolgozik, a másik a kényelmes nappali, ahol a két kicsi gyerek íróasztalát is elhelyezték a most vásárolt, nagy zongorával együtt.
A feleség, Jávorka Lilla 20 éves népi táncos múltjáról beszél, halkan, megadással, röviden és türelmesen. Hihetetlen, hogy milyen fiatal és karcsú tudott maradni, négy gyermek után is. A legidősebb fiú, István, elsőéves egyetemista, Kata 17 éves, Misike pedig épp határtalan boldogságában, hogy megkapta a hangszert, a nappaliban zongorázik. És milyen jól akkordozik! Nem is inti le senki, bár gyakran nem értjük egymás szavát a szép zengésben-bongásban. A legkisebb, Marci, az anyja körül sertepertél. Lillának sok dolga lehet, hisz nemcsak édesanya, aki naponta meleg ételt tesz az asztalra, de férje titkárnője is. Úgy mondja: „Kell Andrisnak a háttér.
Észrevehetően emelkedett a hivatásában, amióta én itthon maradtam. Neki küldetése van, és jó, hogy én ehhez hozzájárulhatok.” Igaz is, sok szép elismerésben volt része Berecz Andrásnak az elmúlt években. Ezek mögött bizonyára Lilla is meghúzódik: Magyar Művészetekért-díj, Magyar Örökség- díj, a Köztársaság Arany Érdemkeresztje, Alternatív Kossuth-díj. Petrás Mária, aki ez utóbbi díjjal járó szobrocskát készítette, belekomponálta András nagyapjának nevezetes botját is. Pontosabban a kígyót, aminek a bőrét nagyapa a botjára húzta. Azzal igazgatta az apróságokat, ha kellett. A szobrot a nappaliba tették, fő helyre.
– Semmiben sem akarok különbözni más mesemondóktól- meséli András. – Azt mondom és éneklem, amit mástól hallottam, és amit hallok belül. A különbség jön saját magától, akaratlanul, hívatlanul. Ki küldi – Talán az ún. „megváltozott helyzet”, az örök változás. Nem célom az újdonság, nem akarom üldözni az egyébként is fáradt „új”-at. Sok erőt elpazarolna. Meg az a bűvös, bálványos „új”, az a „sose hallott” is nagyon ravasz tud ám lenni. Azt pártolja olykor, aki békén hagyja őt. Az is érdekes, hogy az örökké újat üldözők arca olyan egyformán szokott elszürkülni.
Az egész lakásban mindenütt szépen csiszolt fenyőfából készült bútorok. Jól illik ez a stílus, a natúr világ egyszerűsége Berecz András egyéniségéhez, az egész család mentalitásához. A családfő ehhez csak ennyit fűz: „Az évgyűrűk, a görcsök, az erezet, éppen elég. Szent Péter rakta azokat oda, hogy ne legyen olyan könnyű az ácsok élete.” Kun Éva profán angyalai a konyhában vigyázzák a családot, és érdekes módon Sinka, a költő portréja is ide került.
– Sinka István fényképét meg azért őrzöm a konyhaszekrény üvege alatt, mert a szememet nehezen tudom levenni róla.
Arcán a pusztában és a szenvedésben megpróbált, töretlen lélek ül. Ikonarc. Itt van a vacsora felett. (Nemrég cédémelléklettel megjelent András legújabb kötete a Sinka ének. „A költő verseit nótába foglalta, Bihar, Békés, Hajdúság, Nagykunság dalaival, mondókáival egybeszerkesztette, énekelte és hangszerelte: Berecz András. A képeket metszette és rajzolta: Gyulai Líviusz.” Ilyen tömören és szerényen is össze lehet foglalni egy kötet címlapján a szerző sokszínűségét.) A két kicsi szobájában nagy mesélés folyik minden este. Mese, ima, lámpaoltás. – El is mókázom nekik az életemet, de még a drága dédszülőkét is, szép véres komolyan mondja „édesapa” -, hadd tudják meg, hogy életünk rajzát a felmenőké keretezi. Ez az én történelemórám, sötétben, gyerekpárnán.
– Szép lehet a Karácsony maguknál.
– Régi karácsonyainkból emlékezetes az, amikor édesapám vett egy tangóharmonikát, ezzel énekeltünk a karácsonyfa alatt.
Nagykalácsos karácsonyokra emlékszem, édesanyám almás réteseire, a gyümölcsös szószokra, amelyeket a hús mellé tálalt.
Gyenge krumplipürék, omlós húsok, tormazokogás! Pompás ünnep volt! Nem szeretem az ajándékosdit, azt, amikor beborítják a gyermeket tárgyakkal: ne lássa az űrt! Összebújni, az volt a legjobb. Az összebújás volt benne a jó. Édesapám a Szabad Európa Rádiót ilyenkor is bekapcsolta, összegyúródtunk, mint a bárányok.
A zöld varázsszem fényében hallgattuk, hogy mit üzen a világban szétszórt magyarság. Egymásnak. Figyeltem a szüleimet, éreztem is, hogy itt most valami fájdalmas, de igen szép dolog történik.
Jöttek a karácsonyi üzenetek. Mint a tengerhullám. Éreztem kisgyerekként, hogy egyszerre ott vagyok Csíkszeredában, Sydneyben, Pozsonyban és Clevelandban.
Tapadtam a rádióra, hallgattam azt a mindenféle zenét, a sok könnyes összekapaszkodást, az életjeleket. Elszakadt családokat, rajongó szeretőket.
„Tudatjuk Veletek, hogy mi jól vagyunk.“ Hirtelen mindenki megpróbált „jól lenni“.
Hirtelen mindenki remélni kezdett. Ilyen karácsonyokra emlékszem. A mai ünnepeken nálunk a legkisebbnél van a pergő, csengettyű, István furulyázik, mi énekelünk, többek közt egy mezőségi kántát.
„Megindul Mária, hogy Megváltónkat megszülhesse.
Először városba megy, de ott csodák csodájára igen nagy a lárma! Mária megindul világgá.
Itt, mondjuk, aki hallja, meghallhatja: zajba megváltó nem születik. Előtte nem jár kürt. Neki nem jár sziréna. Na, akkor a kicsi Mária megáll egy nagy hatalmas nyárfa alatt, hátha megszülhetne, de a falevelek nekiállnak s csörömpölnek! Mária meg is hagyja nekik: nahát nyárfák, tudjátok-e mit, míg a világ, ti csak zörögjetek örökké, hát igazán, ez nektek olyan testhezálló. Megy tovább Szűzanyánk, Mária. Lovak istállójába ér. Hogy dörömbölnek! De hogy kapálnak! „Na lovak, hé, hát csak rúgózzatok, kapáljatok, de aztán míg a világ, mostantól örökkös örökkétig, jó-e?!” Azóta is azzal foglalkoznak. Na végül ökrök jászolyához érkezik. „Vacsorára szénát ettek, és az ökrök lecsendesedtek.
Ökrök, boldogok legyetek!” Így áldja meg őket Mária. „Ökrök, boldogok legyetek, földbe „barozdát” vessetek, tiszta búzát termeljetek!” Boldog hát az a jó ökör, csendet tud tartani! Nem írástudó! Ökör! Nem az eszéről híres, igaz – Érdemes lábujjhegyre álljon az ember, igyekezzen megérteni, mi fér egy ilyen kis semmi gyerekénekbe… Na, ezeket aztán fújjuk a karácsonyfa alatt! Majd kiesünk a torkunkon!
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások