Üstökösként tűnt fel a magyar zenei élet egén Szentpéteri Csilla zongoraművésznő, pedig sikeres évek állnak a háta mögött.Színjelesen végezte a Zeneakadémiát és koncertezett itthon és külföldön egyaránt. De a közönség csak mostanában vette észre, milyen különleges művészegyéniséget kapott e sudár, vékony, sötétsajú, tüzes fiatal nő személyében. Sajátos műfajt teremtett, lemezén és koncertjein klasszikus muzsikát ad elő – mai hangszerelésben. Érzékenyen, tele virtuozitással.Feltehetően világkarrier előtt áll.
Ha Szentpéteri Csillához megy látogatóba az ember, áradó egyénisége ugyanolyan hamar elvarázsolja, mintha a muzsikálását hallgatná. Ösztönös kedvesség és tudatos női fegyverhasználat magával ragadó elegye. A (világ)sztárság már meglévő kellékékeivel együtt is benne él a magyar vidék bája. Nem túlzás kijelenti, tűz és enyhítő permet, szikraeső és melengető napsugarak egyszerre érik a vendéget, ha megpróbálja megfejteni a ház és az úrnő titkát – a muzsika árnyékában.
Negyvenkét tuja és elegáns fenyők köszöntik az érdi kertben a látogatót, és ezek hűvös-szép szabályossága finoman ellenpontozza a ház és úrnője délszaki temperamentumát. Hiszen van itt olasz terasz, a ház oldalában rejtőző szépséges pergola, amelyet nyáron buja, lecsüngő növények borítanak, és a nemrég elkészült üvegezett veranda is barackszínű, elmázolt falburkolatával, rusztikus étkezőjével, a tálalóval, gyönyörű lámpájával meleg, mediterrán hangulatot áraszt. Mesélik, miután megvették a lámpát, napokig szinte megállás nélkül égett, a hálószoba ablakából is ráláttak, és folyamatosan gyönyörködni akartak benne.
– A házban is, a kertben is nagyon sok minden Csaba műve – állítja Csilla, és büszkeség van a szemében, ahogy a férjéről beszél. Fülöp Csaba neves fotográfus, valóban kifinomult ízléssel és nagy kézügyességgel segített kialakítani a környezetüket. Öt évvel ezelőtt találtak egymásra, feltehetően mindkettőjüknek nagy szüksége volt a másikra. A szép, érzelmekkel telített, de nagyon érzékeny zongoraművésznőnek kellett a nyugodt, biztonságot jelentő férfiegyéniség, de a fotós életét is felszikráztatta ez a szenvedélyes nő. Nagy találkozásuk egyik – eredménye – Kristóf, a két és fél éves kisfiú, akinél kedvesebb, szelídebb gyermeket nem ismer a környezete, s aki most is úgy búcsúzott édesanyjától, amikor a nagymama vidékre vitte: – Anu, vidázz magadja!?
– Az az érdekes – meséli Csilla – , hogy a férjem a maga vizualitásával, szintén művészi érzékével segített a zongoraművészi pályámat is egészen új útra terelni. Talán – belémlátta – azt, amivé azóta valóban sikerült válnom. Annakidején feltehetően ő is érzékelte a szomorúságomat, kielégítetlenségemet muzsikusi pályámmal kapcsolatban.
– Miért volt ez, hiszen tehetséges fiatal zongoristaként tartottak számon, azon kevesek közé tartoztál, akik a Zeneakadémia elvégzése után egy évig Rómában mesteriskolai képzésben is részt vehettek.
– Valóban, és rettenetesen élveztem is a kintlétet. Itthon is, ott is nagyszerű tanáraim voltak, Róma szerintem a legszebb, legélhetőbb város a világon, és engem még a virágkofák is nagyon szerettek a Piazza dei Fiorin, ingyen kaptam tőlük a virágokat. De aztán végetért az álom, hazajöttem, és számomra is elkezdődött a fiatal hangszeres művészek magyarországi keserves élete. Harc a koncertezési lehetőségekért, külföldi turnék felkutatása menedzser nélkül, önálló, férfias, erőteljes tárgyalások a szponzoroknál, miközben az ember a zene intenzitásában, érzékenységében él. Ez még annak ellenére is nehezemre esett, hogy valójában már elég régóta rá voltam kényszerítve az önállóságra, hiszen makói lány lévén tizennégy éves koromtól már kollégiumban laktam. Arról nem is beszélve, hogy sajnos a szüleim elég korán elváltak, a lánytestvérem az édesanyánkhoz, én pedig az édesapánkhoz kerültem, és bár az egész családomat imádom, az így kapott sérülések nyomait egész életemen át a szívemben hordozom. Voltak persze nagy zongoraművészi sikereim, koncertek, ahol több ráadást is kellett adnom, és a sajtóban is elragadtatással írtak virtuóz Liszt-előadásomról, vagy azokról a szinte már alig hallható pianissimókról, amelyeket sikerült kijátszanom. De hogy az életemre, a pályámra vonatkozóan is zenei kifejezéssel éljek: valami mégsem stimmelt.
– Mi az, ami hiányzott, hiszen a muzsika egy tehetséges előadó számára testi-lelki teljesség.
– Talán az hiányzott – gondolkodik el La bella Italiana – , hogy valami olyasmit teremtsek, ami csak én vagyok, amiről az embereknek pontosan én jutok az eszébe. Ha majd örökre elmegyek, ezt a nyomot szeretném hagyni magam után. Csaba volt az, aki úgy érezte, a kreativitásommal többre vagyok képes az egyszerű zenei interpretálásnál. Az ő javaslatára kezdtem feldolgozni klasszikus zeneszámokat – mai hangszerelésben, mai lélekérzésekké alakítva, mai hallgatók számára. Éppen egy éve jelent meg az első lemezem, amelynek jelképszerű címe: üZENEt. Valóban azt akarta tudatni, hogy ennek a művésznek sajátos, személyre szabott mondanivalója van az emberek számára. Hidat teremt a lasszikus és a könnyűzene között, amely nemcsak egyirányú, ide-oda jólesik rajta a járkálás, és azok számára is élvezhetővé, megközelíthetővé teszi a komolyabb muzsikát, akik korábban féltek, idegenkedtek tőle.
Az ezekben a hónapokban újjáteremtődő családi házukban természetesen egy szobát Csilla muzsikálásának szentelnek. Ott áll majd a hatalmas Förster zongora, és körben a rengeteg kotta, CD. Ahogy Csaba is kapott egy remek kis stúdiót a ház melletti külön épületben. Két éve laknak itt, de amíg a gyerek kicsi volt, nem akarták bolygatni, most kezdik a házat saját képükre, ízlésükre formálni. A földszintet Csaba eredetileg hajópadlóval szerette volna burkolni, de végül kompormisszumos megoldás, szép, laminált faburkolat született. Ha az elegáns lakberendezési és lakástextil áruházakba mennek vásárolni, Csilla már Csaba szemével – lát?, azokat a függönyöket, drapériákat keresi, amelyek az ő nagyon kifinomult, elegáns ízlésének is megfelelnek. Csaba pedig azokat a tárgyakat hozza elő, amelyekről tudja, Csillának is tetszenek majd. Így, kettejük párbeszédében alakul a belső berendezés és a színek harmóniája. A fotós kedveli a minimal art-ot, Csilla viszont a lakályosabb berendezéseket szereti, amelyek körülölelik gazdáikat.
A hajlékonyságnak és a tüzes érzelmeknek ez az ellenpontozott összhangzata Csilla zongorajátékában, lemezén – készülő, áprilisban megjelenő új lemezén is – és koncertjein is érződik.
– Egy Satie-darabot például kicsit dzsesszesen dolgozunk fel, a muzsika misztikus nyugalmat, végtelenséget áraszt. Talán onnan ered ez, hogy rajongok az óceánokért. Ne tévessze össze senki, nem pancsikáló vízimádó vagyok, engem a mélység vonz. A végtelen víz uralkodása borzongató, édes félelemmel tölt el, elbűvöl az ottani, semmihez sem hasonlítható színvilág, és az a lágy hajlékonyság, az a selymes mozgás, ami talán csak a víz mélyén és a muzsikában lehetséges. Imádom a tengeri köveket, kagylókat, ki is állítottuk itt a gyűjteményemet a lépcső alatt egy szép kis beugróban.
Márciusi lemezbemutató koncertje a Pesti Vigadóban óriási sikert hozott. A fények, hangok játéka, a sejtelmes sivatagi napfelkeltétől a tomboló virtuozitásig és pokoli szenvedélyig mindent felölelt, és izgalomban tartotta a nézők valamennyi érzékszervét. Minden egyes szám után vastapssal üdvözölték, ezt a boldogító érzést a művésznő a Zeneakadémián megszokott klasszikus zenei visszafogottság után a mai napig alig képes felfogni. Pályája azóta töretlenül ível, a rajongók hada májusban egy sokkal nagyobb koncerttermet, a Budapesti Kongresszusi Központ nagytermét is megtöltötte, december 27-én ünnepi hangversenyt ad a Vígszínházban, és a készülő lemez, a maga unikum voltában már a világ érdeklődő közönségét is megcélozza. Hiszen, Richard Cleyderman-nak nincs igazi női megfelelője!
Bár, amikor ezt mondom, Csilla tiltakozik. Nem akar elüzletiesedni. Nem a sztárlétre vágyik – bár előadóművészetébe külső-belső adottságait, teljes személyiségét beleadja. De húsz éve a komolyzene bűvöletében és gyakorlatában él, és azt szeretné, ha ezt a sajátos – szentpéteri – műfajt mindenekfölött a magas zenei minőség jellemezné.
Békésen ülünk az érdi ház verandáján, mégis érezzük: Szentpéteri Csilla úton van. Nemcsak a háza alakul át körülötte. A szépséges hableány kiemelkedett a habokból, s mi azt várjuk tőle, hogy földi játékaiban megőrizve a mélységek bűvöletét, megmutassa nekünk a csillagokat.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások