A lakható lakóutca

Létezik legalább négy, nehezen mérhető, és hatóságilag szinte szabályozhatatlan norma, amely a lakókomfort megteremtéséhez talán a legfontosabb. Ezek: működő szomszédság, kerítések, utca, közösségi helyiségek. A társasházakban, a lakótelepeken, és mindenhol, ahol többen lakunk együtt, óvatosan kell kezelni az építészeti ötleteket, nehogy a kreativitás végzetes méreteket öltsön. Itt nincs helye az eredeti hórukk-ötleteknek. A lakhatásnak sokkal több köze van a hagyományhoz, minthogy itt a kereket újra felfedezhetnénk. A művészet sokkal inkább abban rejlik, hogy a bevált települési- és lakóformákból kiindulva, mi módon lehet az újonnan felmerült lakhatási kérdéseket megválaszolni. A négy minimális elvárásnál nincs döntő jelentősége annak, hogy az adott lakócsoport vidéki vagy városi környezetben él-e, teljesülésük többszintes belvárosi lakásban is teljes értékű életre alkalmas feltételeket biztosít, míg hiányuk vidéki környezetben is az egészségtelen elmagányosodáshoz vezethet.

 

 

A jó lakás nem sziget

 

 

A jó lakás mindig egy jól működő szomszédság része. Tudjuk, hogy néhány, a ház elé kitett pad, vagy a megnövelt lépcsőfordulók ülőalkalmatosságai nemegyszer közösségi teret képeznek, úgy, hogy itt – működő szomszédság – jön létre, vagyis az emberek legalább látásból szomszédnak tűnnek, köszönnek egymásnak, és vész esetén odafigyelnek, mi történik a másikkal. Így nem kell minden egyes embernek teljesen elveszettnek éreznie magát. Valójában ezek a jó szándékú – kommunikációs lehetőségek – egyáltalán nem működnek, ha az egész lakónegyed szerkezeténél fogva nem teszi lehetővé a jó szomszédság kialakulását. Ez azt jelenti, hogy szükség van olyan szűrőkre, amelyek a városok átláthatatlan tömegéből kiszűrik azokat az embereket, akiket az idők során szomszédként ismerünk fel.

 

E rendszert szakaszolt nyilvánosságnak nevezzük, és minden jól működő lakónegyedben kimutatható. Az egyes lakások teljes intimitása és az utca nyilvánossága között több, egymástól küszöbökkel elválasztott, élesen körülhatárolható terület van, ahová csak korlátozott számú lakónak van belépési joga. A belvárosi utcáknál gyakran csak két ilyen küszöb van: a bejárati nagykapu, és a lakásajtó. Itt a félig nyilvános terület a lépcsőház a maga tíz lakójával, és a belső udvar. A város külső részén ez a szakaszolás már a ház előtti kis utcán megkezdődik, amelyet gyakorlatilag csak az ott lakók használnak, így ez tulajdonképpen már félig privát utca. Itt az embert kedvesen megszólítják, ha keres valamit.

 

A jó szomszédság kerítéseket kíván

A megközelítés rendszere olyan szűrőket vagy küszöböket tartalmaz, amelyek a használók körét behatárolják. Mint ahogy ez a szó is kifejezi, a megközelítés olyan feltűnően visszautasító és barátságtalan elemei ezek, mint a kerítések, falak, lezárható kapuk – Főleg azok a fiatal és nyílt építtetők utasítják el rögtön ezeket a dolgokat, akik közösen, barátokkal együtt akarnak építkezni, együtt akarnak valamit létrehozni. Pontosan ekkor kell megállapodni abban, hogy melyek azok a területek, ahol együtt akarunk dolgozni, és hol nem. Ha magam akarok felelős lenni a saját paradicsomomért, akkor a szándékot jól látható határral jelezni kell. Ilyenkor a kerítés nem is rossz megoldás, megóvja a területet a szomszéd hároméves csemetéjétől, a véletlenül mindent összezúzó focilabdáktól, és valójában így jönnek létre a szomszédok között a kerítésen keresztüli beszélgetések. A különböző stílű határvonalak nem az intolerancia és a gyűlölet jelképei, hanem éppen ellenkezőleg: egy szabályozott és barátságos egymás mellett élés jelei, amelyből egyszer a legkomolyabb közösség nőhet ki, amelynek a – mi beteg szomszédunk – is tagja, és messze túlmutat a szomszédok közötti felületes udvariasságon.
A tulajdonképpeni szomszédság nem állhat sokkal több mint tíz résztvevőből. Ennél a létszámnál még mindig észrevehető, ha például valaki elutazott, és nagyjából lehet tudni, ki hova ment nyaralni. Itt senki sem vész el.

Az utca

A városban minden egyes lakásnak igénye van egy kis utcaszeletre, és egy darab zöldfelületre. Ha az ember ezzel tisztában van, rögtön világos lesz, hogy a 60-as, 70-es évek sokat emlegetett lakótelepei miben betegek: nem a beton, a monotónia, a szomorú homlokzat a legfőbb baj! Picit túlozva, de a határok, a kerítések hiányoznak! Ezek a nagy diffúz felületek, amelyért egy vezényelt kertészbrigádon kívül senki sem felelős, a túl sok résztvevőt magába foglaló lépcsőházak, a mindenkit személytelenné tevő liftek, és a hiányzó utcák azok, amelyek itt vétkesek.
A házak előtti terület, ahol az egész városrész lakóinak és látogatóinak közlekedése folyik, használatszerkezeti szempontból még nem utca. Ebben az értelemben csak akkor nevezhetjük utcának, úgy válik lakhatóvá, ha – több – címet – is összegyűjt, nemcsak néhány lépcsőházi bejáratot – , az itt közlekedő autók ellenére a gyerekek biztonságban játszhatnak rajta – , több ablakból szemmel lehet tartani az ott történteket, ha átlátható, és éjjel jó a megvilágítása, hogy védelmet tudjon biztosítani – , valamilyen mértékben védelmet nyújt a szél és eső ellen, és – ténylegesen nyilvános, vagyis mindenfajta átmenő forgalom számára mindkét végén nyitott (talán az autókat kivéve).
A normális lakhatáshoz a – ház előtti – utca mellett szükség van a – ház mögött” egy körülölelő udvarra, ahol a családtagok zavartalanul űzhetik hobbijukat, és a vajas kenyér mellé megterem a zöldpaprika is.

Közösségben lakni

Számos külföldi példa bizonyítja, hogy a közösségi lakás/helyiség alapvető igény kellene, hogy legyen. Ehhez természetesen szükség van működő szomszédságokra is, hiszen ha nem létező (nem működő) szomszédság részére hoznak/ hoztak létre a közösségi tereket, ráadásul még a bérlők anyagi részesedését sem határozzák meg, a kezdeményezés halálra ítélt.
A közösségi felszereléseket, illetve helyiségeket leginkább azok a lakók, különösen azok a nők igénylik, akik egy-, másfélszobás lakásokban laknak, egy gyermekről kell gondoskodniuk, és/vagy mellette dolgoznak. A nagyvárosokban az ilyen kisháztartások teszik ki az összes lakás felét. Az itt élők akkor tudják jól végezni a mindennapi feladatokat, ha a munkát megosztják egymás között: ha valaki egy ideig például több gyerekre felügyel, vagy egyvalaki mindig több ember bevásárlását intézi, illetve több személyre főz, vagy a vendégek részére közös vendégszobát osztanak meg egymással. Óriási segítséget jelenthet, ha van a házban egy bérelhető vendégszoba, hiszen a saját lakás általában kicsi; vagy ha van egy közös gyereknappali, ahová levihetik a gyerekeket játszani stb. Mindennek természetszerűen térigénye van, feltétele továbbá a szakaszolt nyilvánosság, illetve a beosztott felelősség.


Ezt követő cikkünk:
Ezt megelőző cikkünk:

Hozzászólások

0
    0
    Az Ön Kosara
    Your cart is emptyReturn to Shop